Meghívás kivégzésre – Gergye Krisztián bemutatója Kőszegen

A jó előadások pörögnek bennünk tovább, újabb és újabb jelentéseket generálva. Gergye Krisztián friss kőszegi bemutatója, a Levitáció ilyen előadás. A táncos-koreográfus-rendező az alakváltó Orlando módjára szabadon közlekedik a különböző tér-idő-koordináták között. Eloldja magát, eloldja a közönséget is.

Az alapötlet a heuréka-élményekhez hasonlóan zseniális és „egyszerű”: nézzük meg, mi történik, ha az akasztott ember nyakáról az érzékelés számára eltüntetjük a kötelet. Bekövetkezik a levitáció (amelynek kultúrtörténete nem mentes a kóklerség árnyékától, de utat nyithat a transzcendens felé is). Ennek az egyszerű mozdulatnak – a kötél eltüntetésének -  ámulatba ejtő, beláthatatlan következményei lesznek a szokás szerint bámulatosan sokrétű Gergye-előadásban. Gergye Krisztián univerzumának föltérképezésére különben is érvényes az alapállítás, hogy az értelmezések száma végtelen – miközben persze az értelmezésnek vannak határai.

A földtől eloldja

A kortárstáncos-rendező-koreográfus – aki a Levitációban mindhárom minőségében megjelenik, sőt a látvány megalapozásáért is ő a felelős – a „gyilkolás színházának” nevezi a 19. században még divatban lévő nyilvános akasztást, amely eredendő szándékai szerint földi igazságszolgáltatás, egyrészt nyilván az elrettentés, másrészt a cirkuszt a népnek borzongató szándékával. De a hatalomgyakorlással rokon igazságszolgáltatás könnyen válhat bűnné, a bűnösből könnyen lehet áldozat. A Levitáció egyszer csak eloldja a földtől ezt a problémát, és minden értelemben a magasba utalja a feloldozást; a feloldozás lehetőségét. 

 

 

 

 

 

 

Orlando szabadsága

Gergye Krisztián szó szerint hazajár Kőszegre: emlékezetes bemutatók – és vendégjátékok – kötődnek a város és a várszínház különféle tereihez. Ő maga pedig bizonyos szempontból tényleg úgy működik, mint Virginia Wolf Orlandója, aki alakot váltva szabadon közlekedik térben és időben: a kellő komolysággal és a kellő – a világot leleplező - iróniával. Éppen ezért nagy a csábítás, hogy egyetlen egészként tekintsünk az ezredforduló óta sorjázó Gergye-előadásokra: legalább annyira erősen érzékelhető bennük az „egy” jelenléte, mint a sokféleség; egymással is folyamatos párbeszédben állnak. 

A Levitáció – amely a saját „történetén” belül is megvalósítja az Orlando-féle tér- és időutazást - talán a Kokoschka babájában megnyilvánuló összművészethez  áll a legközelebb; bizonyos szempontból mintha azt a világot gondolná tovább, akár a háttérben kifeszített óriási vásznakon egymásra rétegződő, ezúttal Gergye-festmények (akvarellek) által is. Oda köti aztán a Levitációt a tematika: az erőszakos halál, az embert végső soron mindig eszköznek tekintő, tárgyiasító háború. (A rétegek fölfejtése tényleg a végtelenségig folytatható: Afonso Cruz regénye, a Kokoschka babája – amelyre alapozva, amelytől elrugaszkodva az azonos című Gergye-előadás készült, voltaképpen Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének parafrázisa: heuréka-élmény ez is. És a mindkét regényt mozgató gondolkodásmód, az asszociációk, párhuzamok rendszere talán rokonítható Gergye Krisztián alkotói gondolkodásához.) És ha irodalom az összművészetben: a Levitáció összevethető Vladimir Nabokov Meghívás kivégzésre című regényével – ahogyan talán maga a Nabokov-jelenség is a Gergye-jelenséggel. A Meghívás kivégzésre a 20. század borzalmainak ironikus-költői megjelenítése: a regény főszereplője a saját kivégzésére vár (ez az út Dosztojevszkijhez is elvezet), végül aztán árnyak-fantomok között elsétál a vesztőhelyről. Az árny, a báb – az élő és élettelen határán, az életre keltés varázslatában - Gyergye Krisztián világának is egyre inkább alapkategóriája. Miközben a halál a színpadon a legproblematikusabb, legérzékenyebb „mutatvány”. Mondhatni lehetetlen. A Levitáció a lehetetlent kísérti meg. 

 

 

 

 

 

 

 

Táncos az esőfüggöny mögött

A mai színházban (hát még, ha nyári színházról, főleg kortárs táncról van szó) nem kötelező kellék a függöny. A Kőszegi Várszínház Levitáció-bemutatójáról mégsem hiányzik: a zuhogó eső és a fények hozzák létre a fényfüggönyt, amely az előadás részévé, szinte metaforájává válik: egyszerre valósítja meg a gravitációt és a lebegést. A Jurisics-vár belső udvarának nagyszínpadán Gergye Krisztián egyedül van jelen, ezer alakban: mintha  növekedne a térben. A háttérben kifeszített vásznakra az akasztás rítusát megmutató Gergye-akvarellek vetülnek (elevennek tűnnek a szelíden ringó óriási figurák, nők és férfiak a vásznakat gyöngéden meg-meglegyintő szélben), de mozit paradox módon mégis inkább „élőben”, a vásznak előtt-alatt, lenn a színpadon láthatunk: amit Gergye Krisztián csinál, az vásárias gesztusokkal megrendezett, zenével kísért – fekete-fehér - némafilm. 

A végén Gergye Krisztián nem sétál el. Vagy elsétál, de másképpen. Föllép a kétféle világot (a színpad és a kifeszített, hullámzó, lebegő árnyak világát) elválasztó, egyúttal összekapcsoló dobogóra és – ki tudja, hogyan – saját teste, lénye által létrehozza a lebegést. A Levitációt. Nem mozdul, mégis elindul fölfelé. Arra a másik világra ablakot nyitó ikon lesz belőle. (Azt kellene elemezni, ahogyan a teste – a feje, a finoman mozduló, leejtett válla - a gravitációnak engedelmeskedik, miközben a lénye könnyűvé válva eloldozódik.) 

A nem csillapodó esőben, a távoli mennydörgések közepette nem nehéz ideidézni azt a kétezer éves eseményt, amikor egy bizonyos erőszakos halál után megnyíltak az ég csatornái, meghasadtak az ég vásznai. Titokban ez a kép is a hatalmas fehér színpadi vásznakra kopírozódik. Egyben a sok – a sokban is mindig ez az egy.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„…szárnyára vett a levegő, akár egy angyalt”, írja Heiner Müller a Képleírás-kötetben (Közlemény egy halálesetről). Aztán álomleírás következik: „Fölfelé megyek a lépcsőn egy régi házban. A lépcsőházat benőtték a fák, gyökerek robbantották fel és tartják össze a falakat. Óriásnő lóg kötélen a lépcső felett (…). (Lehet, hogy a rögzítés felesleges, anélkül is ugyanígy tartaná magát: lebeg.)”  Itt úsznak be a várudvar egészét – beleértve a bársonyos égdarabkát és az eldugott boltíveket - befogó látomásba egy korábbi kőszegi Gergye-előadásból a Kálvárián fordítva elültetett fa fölfelé törekvő, lebegő gyökerei, amelyek a Levitációban a földön fekvő, a lábával indázva-nyújtózva a magasba törekvő, mozdulatlan mozgásban lévő Gergye Krisztián képében köszönnek vissza – és elvezetnek a fináléig. Addig a pontig, amikor a táncost a szárnyára veszi a levegő. 

Levitáció – Gergye Krisztián és a Kőszegi Várszínház közös bemutatója

Rendező, koreográfus, előadó: Gergye Krisztián

Koreográfus-asszisztens: Barabás Anita

Vetítés: Dinea László

Produkciós menedzser: Gáspár Anna

Premier: 2019. augusztus 1.

 

Fotó: Kőszegi Várszínház

További képek