Zsófi és Péter – egy végtelen történetben

Ölbei Lívia | 2019-05-01

A Ziránó Színház legújabb bábjátékát Veres András írta és rendezte. A Kelekótya haramiák klasszikus kesztyűbábos előadás, de a kulcspillanatokban Zsófi és/vagy Péter előjön a paraván mögül: mint eleven útjelzők a mesebeli rengetegben, vagy strázsák és segítők a mese és a valóság határán.

A közvetlenség, a közönség megszólításának természetessége a Ziránó-házaspár védjegye, és a Kelekótya haramiák szerzője-rendezője minden bizonnyal erre a közvetlenségre apellálva ajánlotta nekik éppen így (és nem másképp) – éppen ezt a mesét. Zsófi, Péter. Így nevezi meg a példány a mesét működtető két szereplőt. Természetesen Pfeifer Zsófiáról és Varga Péter Róbertről van szó. Bár éppen a szövegkönyvet látva ötlik föl a kérdés: vajon ugyanez a példány mivé válna más szereplők kezében? Más bábjátékosok képesek lennének-e eljátszani „Zsófit” és „Pétert”? A közvetlenség, a közönség megszólítása nyilvánvalóan tanulható – sőt: tanulandó. Mégis: maradjunk most annyiban, hogy Veres András a Ziránó legerőteljesebb, talán legszeretnivalóbb – és valahogy eredendőnek, „veleszületettnek”, vagy Zsófi és Péter kapcsolatával megpecsételtnek érzékelt - jellemzőjét vette alapul, amikor megírta a Kelekótya haramiákat. A címben rögtön megnyilvánuló választékos mindennapiság azt is jelzi, hogy olyan mai (kortárs) meséről van szó, amely a közszájon forgó klasszikus mesékre alapoz. A haramia eleve mesebeli benyomást kelt, van benne (a szóban) valami félelmetes, egyúttal van valami játékosság, sőt: hősiesség is (ha mondjuk Rinaldo Rinaldinire, a haramiák kapitányára gondolunk). Mindenképpen olyan szó, amelynek színe, szaga, tapintása – zamata van. Nem lehet véletlen, hogy a nyitójelenetben az egymással is hol évődő, hol vitatkozó, hol egyetértő (stb.) dialógusban lévő Zsófi és Péter megmondja: a haramia rablót jelent, de mondják zsiványnak is (ez utóbbi megnevezés talán a János vitézből, a kegyetlen zsiványtanya-epizódból maradt meg az emlékezetünkben).

 

 

 

 

 

 

 

De kezdjük tényleg az elején. A paraván mögül előkerülő narrátorok-mesemondók mindenekelőtt köszöntik a közönséget. A köszönés – „jó napot kívánok!” – a legegyszerűbb, legtermészetesebb formája a kapcsolatfelvételnek. (Csak hát nem árt erre is finoman fölhívni a figyelmet.) Itt a köszönés azonnal különös jelentőséget kap, ragyogni kezd – hiszen határkővé válik: ezzel a kapcsolatfelvétellel tisztázódik a színházi alaphelyzet. Zsófi és Péter mintegy beavatja a közönséget, miközben mint valami labdát, úgy gurítják el, indítják útnak a mesét. De ha már labda, egyrészt gurítják, másrészt dobják, egymásnak: „…kezdődhet is az előadás az első jelenettel…amelyben megismerkedhetünk Ödönnel és Gerzsonnal, a két híres… sőt hírhedt haramiával… és szó esik egy bizonyos tökéletes bűntényről is.”

A személyes kapcsolatfelvétel ráhangol, információkkal szolgál. A mese a paraván mögötti kicsi, mégis végtelen térben játszódik. Zsófi és Péter eltűnik, megjelennek viszont a bábok – hogy kik mozgatják őket, voltaképpen kimondatlan rejtély marad: a paraván előtti és a paraván mögötti világ között úgy van kapcsolat, hogy nincsen kapcsolat. Ödön és Gerzson, a két botcsinálta rabló (kelekótya haramia) története viszont mintha körülbelül olyan térben működne, mint amilyen teret Michael Ende A végtelen történet című (mese)regényében megteremt. Nem másolásról van szó, hanem szemléletről. Amint Ödön és Gerzson belépnek Klári néni, a mágikus nagymama házának ajtaján, egy végtelen birodalomban (vö! Fantázia) találják magukat. (A ház az erdő szélén van, klasszikus határhelyzetben.) És mire kilépnek, megtalálják igazi önmagukat: jól van, kelekótyák, de nem rablók, se zsiványok. Még csak nem is haramiák. Inkább királylány-unokákat szatyorsárkányok gyomrából szabadító – vagy királylányos segítséggel szatyorsárkány gyomrából szabaduló - gyerekhősök, akiket már nem fenyeget az unalom. Mert ebben a mágikus térben megtanulják, magukhoz hajlítják a lassan feledésbe merülő, pedig alapvető, de korszerűsíthető mintát: a mese által az életet.

 

 

 

 

 

 

 

Az első jelenetet Zsófi és Péter közösen vezeti föl, a második Zsófié – és így tovább, a hetedik jelenetben beköszöntő fináléig. A paravános történet megszakítása nem kelt zavart, nem zökkent ki, inkább megnyugtató: mintha ezek a fölvezetők-összefoglalók garantálnák, vagy inkább megerősítenék a kapcsolatot a nézőtér és a játéktér – a nézőtér és a mágikus ajtó mögött működő végtelen birodalom között. A kétféle világ között fontos a kapcsolattartás; de legalább ilyen fontos a ki- és belépések tudatosítása is. Ezen a ponton csak egy kis megjegyzés: mintha újra egyre népszerűbbé válna a kesztyűbáb, a paraván (amely mögött mindig ott mocorog Kemény Henrik és vásári bábjáték szelleme; itt is: például Ödön és Gerzson szópárbajaiban). Zsófi és Péter összesen kilenc szereplőt mozgat a paraván mögött. Ez is igazi varázslat – vagy zsonglőr- és artistamutatvány. És két jelenet között úgy – olyan frissen, mosolyogva - sétálnak elő a paraván mögül, mintha mi sem történt volna.

A karakteres bábok között külön ötletesek és praktikusak a sárkányok: feneketlen bendőjük mint valami kötött bevásárlószatyor. De a legjobb mégis a flegma (vagy rezignált) és égszínkék – táltos. A Ló. Ez mégiscsak egy mai mese, úgyhogy voltaképpen sok dolga nincs. Inkább rezonőr. Összefont karral – bocsánat: mellső lábakkal - támaszkodik, figyeli az eseményeket. (Mintha Füles rokona lenne távolról.) Nem lehet véletlen, hogy az övé az utolsó szó, legalábbis majdnem. Bejelenti a hepiendet – és elporoszkál: „Tulajdonképpen jól végződött ez az egész, úgy látom. Na, mindegy. Megyek, köd előttem, köd utánam.”

Az utolsó szó persze Zsófié és Péteré: „Hát, így lesznek a rablókból lovagok…. De sajnos nem mindig… Ebben a mesében igen… Az is valami, nem?” Vagyis lehet, hogy az utolsó szó mégis inkább – a miénk. Illetve az a legvalószínűbb, hogy utolsó szó nincsen. (Zsófi és Péter meg úgyis benne vannak egy végtelen történetben.)

 

Ziránó Színház- Kelekótya haramiák

Írta és rendezte: Veres András

Tervezte és készítette: Rumi Zsófia, Sipos Katalin, Sisak Péter

Zeneszerző: Dés András

Játsszák: Pfeifer Zsófia, Varga Péter Róbert