Az exponált önazonosság dokumentumai

Hason fekszem a feltehetően kék színű pléden, kacagva nézek született Szlávik Rózsi, Stingl Józsefné fényképezőgépének objektívébe. Mit sem tudok a sztahanovista mozgalomról, a békekölcsönjegyzésről és a tervgazdaságról. Az egyéves gyermek boldog együgyűségével bámulok a lencsébe. Hogy elkészüljön rólam az első fekete-fehér családi fotográfia, ahogy ez akkoriban a tisztes szegénységben élő családoknál is illendő volt.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis változnak az idők és mi is változunk bennük. Vagy ha úgy tetszik, velük, hiszen digitális világunk mobiltelefonjain csak az akkumulátor töltöttségi állapota és a tárhely szab határt fényképezési kedvünknek. Kis figyelemmel könnyen átugorható akadályról van szó, így személyes képeinkkel eláraszthatjuk a közösségi médiaplatformokat. Emlékmásunk ettől kezdve szabadon kering a kibertérben. De hogy is állunk a valóságos világgal? Milyen a viszonyunk hozzá? Melyik szintjét tudjuk megközelíteni? Talán ez a dolga annak a fotónak, ami túlmutat a fényképek ilyen fajta világán. Ez a fotó meghatározza a fotós viszonyát a valósághoz, és szerencsés esetben, az alkotás megtalálja esztétikai önazonosságát is az expozíció pillanatában. Ha irodalmi példát hozunk erre, legyen az József Attila Ars poetica-jából a második versszak: Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején.

 

 

 

 

 

 

 

Bogár Ildikó -MultKor                                                                                                                                                                                     Kovács Attila fotója

A Bánhidai Fotóklub mostani kiállítása is erre tesz kísérletet, azzal az előnnyel és hátránnyal, hogy csoportos tárlat lévén, a tematikai rendező elv nélküli sokféleséget kínálja. Mégis van közös gyújtópontja a kiállításnak, ami nem lehet más, mint a fotózás szenvedélye. Ha valaki elkötelezetten erre az útra lép, akkor bizony tudja, hogy ennek hendikepje a megértésre és tökéletességre való törekvés. Györe Balázs regénycímét idecitálva, ez A megszólítás ábrándja. Keresem a válaszokat és újabb kérdéseket teszek fel magamnak. Ha a Gadamer szerinti „megértés és értelmezés” mezőjében mozgunk, akkor érdemes továbbkövetni gondolatmenetét: „a műalkotással való találkozás nem más, mint a másikban való önmegértés.” Tehát a Folyosó Galéria falán a képek különböző létállapotokban keresett önazonossági dokumentumok, melyek üzeneteihez nekünk kell megtalálnunk a megfejtés kódjait.

Takács Ágnes fotója

Sokszor és sok helyen elhangzott, hogy a város képzőművészeti életének meghatározó szegmense a fotó. Az eredetet nagyon messzire vezethetnénk vissza, az idők folyamán sok fotóklub, fotószakkör működött. Mégis az első jelentősebb mérföldkövet az 1984-ben megalakult Tatabányai Fotóműhely jelenti. Rövid fennállásuk során négy együttes kiállításon szerepeltek, hogy később tagjai a maguk útját járva pozícionálják magukat a nemzetközi, az országos és a helyi fotóséletben. A történeti hűség kedvéért az alapítók nevei: Dallos István, Jókai Kornél, Kiss János, Tatai Tibor, Szamódy Zsolt, hozzájuk csatlakozott Harmos Csilla és Tarjáni Antal. A tények miatt, manapság két fotós csoportosulás van a megyeszékhelyen a Kép-Szín-Tér és a Bánhidai Fotóklub, s mindkettő megmutatta már magát a Folyosó Galérián. A Bánhidai Fotóklub 1997-ben alakult, majd páréves sikeres tevékenység után, 1998-ban elnyerték a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének Szalon díját. A tagok virtuális kapcsolatát 2016-ban újra szorosabbra fűzték, ezt az utóbbi időkben kiállításokkal is manifesztálták. A mostani tárlat kohézióját is ez a csoporthoz tartozás érzése adja, melynek alapja feltételezhetően az a szakmai szimpátia, ami a tagokat Szamódy Zsolt Olaf és Tarjáni Antal fotóművészekhez köti.

Szamódy Zsolt Olaf - Backstage

A tárlaton Szamódy Zsolt Olaf reprezentatív fotóin bepillantást nyerhetünk a kínai színház kulisszái mögé, ahol a színpadi jelenléthez nélkülözhetetlen túlzó színészsminkek nem csak idegen országot, de egy idegen világot mutatnak meg. A hagyományos kínai színház alapvetően az énekre épül, ezért is nevezik kínai operának. A jelmez és az arcfestés pedig plusz információt hordoz, hogy segítse nézőit a történet megértésében. A fegyelmezett kompozíciójú fotókon a fellépés előtti feszült pillanatok jól tükrözik ennek a színházi világnak túlfűtött misztériumát. Korábbi munkássága alapján senkit sem lephetnek meg Tarjáni Antal magabiztos lyukkamerás fotói, amelyek most a fák metaforájában találják meg a természet filozofikus megközelítését. Mélységek, magasságok, a gyökerektől az égig a visszatükröződésben, mintegy az eltűnt idő keresése, jelen esetben a képekre kopírozott visszhangos szövegekkel.

Eipl Bernadett hűséges maradt fotós törekvéseihez, a természet gazdag világának ábrázolásához, az erdei virágok tünékeny hangulatával, a patak türelmesen lekövetett futásával. Maradjunk a természetnél, Tandori Dezső után szabadon, Czinder Gábor megtalált és megtisztított tárgya, az erdőkben sok helyütt megtalálható vadász magasles, a változó napszakok, a fények fotós regisztrálásával helyezi el azokat a tájban. Ruppert Géza kísérletező kedvű vadmadaras képi rétegződéseivel új látványokat, értelmezéseket kínál a nézőknek. Vasadi Zoltán sokakhoz hasonlóan a természet és női szépség közös harmóniáját keresi képein, Sashegyi Gabriella fotóinak hangulata levendulaillatot idéz a komódból, ahol a fiókok mélyén horgolt terítők és ismeretlen talányok rejtőznek. Takács Ágnes fotóin a látható világ különleges részleteit fedezhetjük fel, olyan érzékenységgel, amely megmutatja a jelentéstartalmak nagyobb mélységeit. Kovács Attila héber nyelvű sírkövei a kompozíció és a hangulat finom rezgéseivel érintenek meg minket. Izgalmasak Lengyel Alexandra fény-árnyékkal játszó expresszív fotói, amelyek következetes alkotói magatartást sugároznak. Molnár Bence konceptuális, sorozatának tudatos, mégis érzelemgazdag építkezése, Bogár Ildikó dokumentáláson messze túllépő valóság megközelítései, olyan erős metafizikai tartalommakkal beszélnek az életről és halálról, hogy érdemes előttük hosszan megállni.                                                                                                                                                                                                                                             Molnár Bence- Krea II.

A Bánhidai Fotóklub idei tárlatának a javát a jól sikerült természetfotók adják, de a kiállításon kirajzolódnak más irányokba mutató, biztató egyéni alkotói törekvések is. Talán a saját arcok karakteresebb megmutatását jól szolgálhatná egy jövőbeni tematikus tárlat, amely akár lehetne a névadó faluhoz való személyes viszony fotós lenyomatainak gyűjteménye, de ez csak egy halovány, outsider gondolat. Most örüljünk annak, hogy a Bánhidai Fotókör tagjainak tehetségéből, képességéből, közösségformáló erejéből megszületett ez a kiállítás.                      

                                                                                                                                                       

 (A Bánhidai Fotóklub kiállítása a Folyosó Galériában, A Vértes Agorája, Tatabánya- 2019. április 09.)

Főkép: Lengyel Alexandra

Galéria: Sashegyi Gabriella - Csend, Tarjáni Antal- Gyökerek

A megnyitón fotózott: Záhonyi Orsolya

További képek