Vitára fel, aki bábos! Lábjegyzet Horváth Márk vitaindítójához

Kollár Zsuzsanna | 2019-03-04

Horváth Márk vitaindítójában olyan kéréssel fordul a rendezők közösségéhez, amely minden kívülálló számára látni engedi az alkotófolyamat törékenységét, és közben egy sokak szerint kártékony jelenségre, a cserbenhagyásos rendezésre hívja fel a figyelmet. - Kollár Zsuzsanna írása.

Leszögezném, hogy én kritikusként az előadást mint eredményt látom, míg a színész az alkotás minden poklát és gyönyörét átéli a próbafolyamat során. Számára a produkció értéke tűnhet akár csekélynek is a befektetett munka felől értékelve. A színészek mikroszinten ismerik a előadás szerkezetét, de nem láthatják ugyanazt, mint a néző. Sok színész érzi, hogy bizonyos módosítások esetén mennyit javulhat az eredmény, de szükséges, hogy az előadás sikerébe vetett bizalmuk ne a próbafolyamat során rájuk jutó alkotói munka mennyiségétől és jelentőségétől függjön. Hiszen vannak esetek, amikor a színészek élénk kreativitása dominánsabb a rendező eredeti elképzelésénél. Az ilyen színészeket érdemes megbecsülni, csakúgy, mint azokat a rendezőket, akik nem csinálnak hiúsági kérdést ezekből a szituációkból, hanem hagyják kibontakozni a csapatot, és ezáltal éltetik a színházcsinálás közösségi jellegét.

A valóság ezzel szemben az, hogy az előadások jelentős része szükségszerűen cserbenhagyásos. Csakhogy ezek a fáradt, ötlettelen, kimerült rendezői pillanatok általában nem találkoznak össze az alkotókedvtől duzzadó színészgárdával. Ilyenkor kész a baleset, mindenki cserbenhagyott mindenkit. Valószínűleg számos rossz előadásban kell szerepelni, mire végre jön egy jó, de hát ilyen ez: a kőszínház nagyobb arányban szolgáltatás, kisebb arányban művészet. Ez a színházak és a világ gazdasági berendezkedéséből adódik. Addig nem is változik, amíg egy próbafolyamatra 2-3 hetet, napi néhány órát szánnak az olvasópróbától kezdve, amire pár nappal az első alkalom előtt kapják meg a szövegkönyvet az alkotók, a próbarendet az asszisztens sokszor a rendező beleszólása nélkül kell hogy összerakja (néha vért izzadva a sok forgatás, kikérés, és a színészek egyéb elfoglaltságai miatt), úgy, hogy a rendező nem képes próbarendekben gondolkodni. Persze tisztelet a kivételnek, aki két hét alatt is tud zseniálisat rendezni. Lehetnek az országban most vagy tizenöten. Azonban arról a sok középszerű és lusta színészről se érdemes megfeledkezni, akik nem szeretnek gondolkodni, olvasni, pláne nem szöveget tanulni. Bennük fel se merül, hogy a szövegkönyvön túl bármit – regényt, drámát, műelemzést – hozzáolvassanak a munkájukhoz. Ők évekig meghúzzák magukat úgy egy társulatban, hogy mindent a rendezőtől várnak, aki szerintük majd varázsige módjára néhány jól irányzott mondattal helyreteszi egy egész estés produkció összes bizonytalan kérdését.

Mivel a cserbenhagyás mindkét fél részéről előfordul, így ha minden ötödik látott előadásban van valami szerethető, már annak is örülni szoktam. Igazából az előadások maximum öt százaléka sikerül igazán jól a koncepcióját tekintve. De lehet, hogy csak azért látom így, mert régóta és sokat járok színházba. Szívesen hallanám azok véleményét is, akik 20-30 esztendeje évi 100-200 előadást néznek meg.

Talán méltatlanul sötét képet festettem a magyar színházról. Ezért ne feledkezzünk meg arról a nézőről sem, aki először látja a cserbenhagyásos előadást, és el van tőle ájulva, mert ritkán jár ide, és nem szakmai szemmel néz rá. Ő abszolút elégedett, boldog, mert valami újat kapott az estétől. Ő számít rátok. Neki vagytok igazán fontosak ti, színészek, akik abban a rosszul sikerült előadásban egy évad alatt 30-szor léptek fel. Hiszen ő a produkciót akkor látja először, és nem tartozik rá, hogy a színész utálja-e azt az előadást. Ilyen nézőből sok van, nekik kell és érdemes játszani, hogy legközelebb is jöjjenek, tanuljanak belőle, fejlődjenek, töprengjenek sokat. Végső soron talán ennyi lehet a színház reálisan bemérhető teljesítménye.

Fotó: Kollár Zsuzsanna, Harlekin Bábszínház/ MesePont díszlete