Vitára fel, aki bábos! Válasz Csató Katának

Tengely Gábor | 2019-02-16

A hiányérzet. Az bennem is feltámadt. Nem valami külső szemlélő gőgjével, inkább a magam belső aggódásával: Kedves Szakmám, mi lesz veled?

Sokaktól hallottam, milyen jó fesztivál volt a legutóbbi! Én inkább ugyanazt a fesztivált láttam, amit már sok-sok éve látok. Nem láttam valódi megújulást, nem látom, hogy merészek lennének a témaválasztások, hogy formailag mi újat gondolunk, hogy hol a helyünk a 21. században. Igaz, mindez pénzkérdés is. Valóban. De valóban csak az?

A túlérzékenység tünet – hosszú évek kemény küzdelme kell ahhoz, hogy saját komplexusainkat legyőzve ne sértődjünk meg, hanem épüljünk, tanuljunk. Küzdelem az elfogadással, önelfogadással, befogadással, és sokszor így se megy. Én a mai napig szorongok a szakmai beszélgetésektől, mert az iskolában/egyetemen azt tanultam, hogy megmérettetés minden, és tétje, súlya van a megmutatkozásnak, ami után egy bizottság megítél, aztán élj együtt a skatulyáddal. Ezek a traumák nem múlnak el. Előadások értékelődnek, ítélődnek meg/el hangosan (aztán persze magánvéleményben sokszor egészen másképp), törekszünk a konszenzusra, tanácsokat adunk, szeretteinkkel elnézőbbek vagyunk, mostohagyerekeinkkel mostohábban bánunk, és mindig van kivétel. Igazi családérzet! Annak minden rossz és jó vonzatával. A szeretet és kötődés itt kézzelfogható. Vagyis nem vagyunk objektívek. (Tud-e objektív lenni bárki?)

A mi családunk nem jómódú. Vannak gazdagabbak, de a létbizonytalanság azért túlzás, viszont nincs is igazan hovatovább. Úgy értem, meg kell szakadni a megélhetésért. Ez így volt régen, most is így van. Az hajthat előre, ha van mondandód. Ha elfogy, hát rögtön látod, hogy nem mézeskalács, hanem csak rétegelt lemez vesz körül. A mi családunknak sokszor kell bizonyítani. Állandóan kell. A fiataloknak is. Ez teher, de sarkalló erő is – nem tudom, jó-e vagy rossz, én ebbe nőttem bele. Addig bizonyítgattam, míg az már kényszer lett, rám ült, és nem is tudom, mi lenne velem nélküle.

Az évadokon átívelő látványos koncepció tarthatatlan. Tapasztalatból mondom. Nincsenek művész-bábszínházak, nem is lehetnek, nincs rá igény, pénz, hely. És szerintem szükség sincs rájuk. Az valami elitizmus lenne. Viszont az tartható lehet, hogy előadásról előadásra hozzuk a szakmai minimumot: az előadások szóljanak valamiről (a történet praktikus lebonyolításán túl, bár néha még ez is hibádzik); kapcsolódjanak ahhoz a világhoz, amiben élünk, ahhoz a korhoz, ahhoz a rendszerhez (a lila köd, a mesei homályoskodás nem érvényes színházi forma); feleljenek meg a célközönség életkori sajátosságainak (és nem a mi akkori életkorunk sajátosságairól beszélek). Mindig jó persze, ha az adott munka mindenkinek kihívás. Ha a rendezők, tervezők, írók, zeneszerzők, színészek, egyéb alkotók teret és időt kapnak arra, hogy ne sorozatban ugyanazt csinálják. Ha van lehetőség hibázni. (Úgy értem, néha a legjobb szándékok mellett is kudarc az eredmény, de nemesen bukni még mindig szebb, mint belapulni a középmezőnybe.) A színésznek is sok a dolga: bábot mozgatni (minden más előtt ez a legfontosabb!), játszani, mozogni, beszélni, énekelni és a többi. Ez az és a többi ugyanolyan fontos, mint a többi: mit akarok én egy szereppel, mi vele a szándékom, mi a személyes motivációm – mozdulatról mozdulatra, mondatról mondatra, jelenetről jelenetre, előadásról előadásra, mind a húsz-harminc-negyven-hetven alkalommal. Meg kellene becsülni, ha egy színész ezt tudja, vagy próbálja megközelíteni. Ha meg se próbálja, akkor meg minek az egész? Marad a manír és a megélhetés. Szomorú.

Kecskeméten legutóbb a megbízhatóság fesztiválját láttam. Ez is fontos persze, hogy kiegyenlítődjön a mezőny. Hogy fertilizált táptalajjá váljon. És végre jöhessenek helyettünk, jégkorszakokat túlélő mammutok helyett a friss gondolkodású fiatal színházcsinálók, és jöjjenek olyan lendülettel, szakmai vértezettel, hogy esélyünk se legyen a túlélésre! Ehhez viszont nyitottabbá kell válnia minden oldalnak.

Fotó: Vaskakas Bábszínház- Tengely Gábor FB oldala