Vitára fel, aki bábos! - Kovács Géza hozzászólása

Dilemmák, kérdések, felvetések a hazai bábjátszásról. A vita szakmai irányítója NÁNAY ISTVÁN színháztörténész, kritikus.

Szolgálni vagy kiszolgálni?

Annak, hogy a két különböző hangütésű és sok részletében más problematikát felvető írásra nem külön-külön reagálok, az az oka, hogy van összecsengő jellemzőjük is. Elsősorban a Csató Kata által idézett Waszkiel-mondatra gondolok, hogy mit, hogyan próbálunk kielégíteni és mennyire ragaszkodunk biztonsági öveinkhez, mennyire merünk kísérletezni formákkal, tartalmakkal. Ez az a pont, ahol egymásba öltődik Szentirmai Laci anyaga Katáéval, csak éppen nekiütközve annak. Vagy inkább valami hiányérzet megfogalmazása kapcsán jön létre ez a találkozás?

Laci elveszve látja a báb primátusát, és előtérbe tolakodónak tűnik számára a színészi jelenlét. Egy valamikori gondolati, formai, alkotói világot kér számon a mai bábszínházakon, alkotókon. Egy olyan világot, ami ma Magyarországon nem létezik. Alkotói, művész-bábszínház ma nincs, vagy egy kezemen, még inkább két-három ujjamon meg tudnám számolni az ezt képviselők számát. A mai bábszínházak üzemek, amelyekben nem univerzális képzőművész, rendező, játékos igazgatók vannak, hanem igazgatók, akik nézővel, előadással, bevétellel töltik meg bábszínházaikat. A valóságban gyökerező nézői igényeknek próbálnak megfelelni. Régi vesszőparipám, hogy nem ezen igényeket kellene kiszolgálnunk, hanem ezeket formálnunk, alakítanunk, de a valóság ebben a témában sokszor nagy pofonokat oszt a kísérletezőre. Tudom, más bábesztétikai oldala is van Laci anyagának, megtámasztva nagy gondolkodók nagy gondolataival, de én nem keresem folyamatosan az elméletet a gyakorlat mögött. Nézőként abba a kényelmes helyzetbe próbálok belehelyeződni, hogy hat-e rám a látott előadás, vagy nem. Nem zavar a színész fokozott jelenléte akkor, ha beszippant az előadás, és végtelenül untat, ha kívül maradok. Akkor is, ha a báb a főszereplő. Gyakorlatos rendezőként vagy bábszínházvezetőként sem az írásműben szereplő szempontok határozzák meg a munkámat. Mélyen hiszek a báb erejében, nincs is más választásom, mert Kovács Ildikó jól nyakon vágna, ha nem ezt tenném, de nem hiszek a szűkre szabott esztétikai ketrecekben. Nagyon jó lenne, ha jönne egy korszakot, gondolkodást meghatározó művész, aki új tételeket, kivételes arculatot képes adni, új utakra vezet, de nem igen látok ilyen karizmatikus személyiséget, művészt. Maradunk hát mi, jobb-rosszabb iparosok, akik hordozzuk a magyar bábjátszás batyuját.

Katával sok mindenben egyetértek. A vízió nélküli gondolkodással, a bátorság hiányával, az igazgatói kérdések hiányával, a „rendezzél valamit”-felvetés valóságával… De talán biztatást is jelenthet az, amit láttunk Kecskeméten, mert kevesebb volt a kellemetlen, félrenézek típusú előadás. Lehet, hogy a nagy ősrobbanás elmaradt, de mégis történt valami előrelépés. Nem felmentésként, újra leírnám, iszonyú a nyomás a gyereket elhozó pedagógus ízlése felől. Egyre inkább az instant, könnyen fogyasztható terméket várják tőlünk. Azzal nincsen gond, nincsen munka. Nehéz az egyensúlyt megtalálni.

Igazad van Kata, hogy felelősséggel tartozunk a szakmánkban dolgozók sorsáért is. Nem gondolom, hogy ez a felelősség azonos a szolidaritással vagy az alkotók döntéseinek átvállalásával. Mindenki meghozza a maga életére vonatkozó döntéseket, és ez nem mindenkor azonos a szakmai döntéssel. A pályán kapott juttatásokból nem tudjuk tisztességgel fenntartani családunkat, életünket. Egy rendezőnek nem elég négy rendezés gázsija egy tisztességes élet lebonyolítására vagy életkezdésére, s tisztességgel nem lehet négynél többet megrendezni. Nincsenek főállású rendező, tervező, dramaturg státuszok, egynéhány kivételtől eltekintve. Nincs rá anyagi keret. Az üzem kiszolgálása nem teszi lehetővé ezen munkakörök kialakítását. Azaz, nincs rá pénz. A státuszban lévő színészek, műszakiak bére gyalázatos. Ezt biztosítja a rendszer. Aki ebben a szűkre szabott térben mozogni tud, talpon marad, aki nem… Azt gondolom, hogy nagyon sok intézményben igenis foglalkoztatják a fiatalokat és a középgenerációt is. Igaz, ez nagyon hullámzó, mert vannak sláger-szereplők a pályán, mind rendezőben, tervezőben, dramaturgban, és vannak alul foglalkoztatottak. S ez a tendencia nem is mindenkor a tehetségről szól, hanem az önmenedzselés képességétől, és sokszor az igazgatók sikeres fiatalt akarok kívánságától. Nehéz kérdés. Talán az egyetemen a pályaépítés, a kommunikáció felépítését is tanítani kellene. Segíteni a fiatalokat a kapcsolatépítésben.

Én próbálok nem sablon-megoldásokat keresni, vagy inkább néha kitörni ezek béklyójából, s tudom, mások is törekszenek erre. Csapdahelyzetben vagyunk, a termelési kényszer csapdájában. Ebből kell kitörni, ezen kell valahogyan változtatni.