Merjek egyszer nagyobbat álmodni

Szántó Viktória | 2019-02-02

„Nekem könnyebb egy olyan rendszerben dolgozni, ahol a színháznak megérdemelten kiemelt helye van társadalmilag.” Csató Kata a Kabóca Bábszínházban rendezi A csillagok csókja című előadást, amelynek 2019. február 3-án lesz a bemutatója. Ennek kapcsán beszélgettünk, elemeztük a közös munkát, a jövőről álmodoztunk és a múlton merengtünk kicsit. Az interjút Szántó Viktória készítette .

- Mikor már tudtam, hogy együtt fogunk dolgozni, próbáltam visszaemlékezni a veled való első szakmai találkozásomra. Az biztos, hogy nagyjából tíz éve volt, amikor Kovács Gáborján fölkért a Kabóca Bábszínház művészeti tanácsadójának. Az akkori színészekkel – köztük velem is – rendszeresen dolgoztál, trainingeket tartottál, irányítottad a szakmai fejlődésünket. Nekem az egy nagyon fontos műhelymunka volt. 2006-ban végeztél Lengyelországban, ez rögtön utána volt 2007-ben. A külföldi tanulmányok után evidens volt, hogy tanítani is fogsz?

- Minket Veres Andrissal abba az osztályba vettek föl a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, amelyikben Tengely Gábor, Ellinger Edina, Erdei Juli és Semjén Nóra végeztek. Velük együtt felvételiztünk, de akkor már mindenki tudta, hogy mi Lengyelországban fogunk tanulni. A białystoki képzés öt éves volt, plusz a nyelvi előkészítővel együtt hat évet töltöttünk kint. Mikor hazajöttünk, már a következő évfolyam folytatta a tanulmányait, Bercsényi Peti, Fabók Mancsi is akkor voltak diákok. A rá következő csapathoz hívott engem az egyetemre felvételiztetni Csizmadia Tibor, Meczner János pedig Tengely Gábort hívta, így lettünk osztályfőnök-helyettesek, Gábor a színészeknél, én pedig a rendezőknél. Bábrendező szak indult már korábban is, de akkor még csak óraadó tanárként működtem közre. A bábos rendező oktatásban ez volt a második rendező évfolyam, most folyik a harmadik osztály képzése. Az, hogy mi anno Andrissal Lengyelországot választottuk arra, hogy külföldön tanuljunk, nem volt egy hosszas dilemma után meghozott döntés, elég spontán alakult. Azt tudtuk, hogy nem akarunk Prágába menni, mert ott már sokan voltak, de nem néztük végig, hogy milyen típusú oktatás van mondjuk Szófiában, vagy Szentpéterváron. Bialystok Marek Waszkiel miatt jött szóba, mivel találkoztunk vele a kecskeméti fesztiválon, és ajánlotta, hogy menjünk hozzájuk tanulni.

 

 

 

 

 

 

 

- Két diplomával érkeztetek haza, bábszínészek és bábrendezők lettetek. Volt egy olyan időszak az életetekben, amikor Magyarországon a bábrendező végzettség nem volt megszerezhető, így elég kiemelt figyelmet érdemelt a ti képzettségetek. Éreztétek ennek a súlyát? Érkeztek megkeresések?

- Eleinte nem. Először csak Kovács Géza adott nekünk esélyt. Ő hívott meg minket magához az akkor induló zalaegerszegi Griff Bábszínházhoz és az új társulatához. Akkor voltunk negyedévesek Andrissal, és azt az egy előadást közösen rendeztük. Bár erről Gézával nem beszélgettünk soha, de gondolom azért figyelte, hogy hogyan dolgozunk. Utána pedig Andrist újra meghívta rendezőnek, engem pedig színésznek.

- Ez volt a Holdfia, Naplánya?

- Igen. Utána Andris rendezte ugyanott a Szinbádot, amit később Lengyelországban is megrendezett, én pedig szerepet kaptam a Kutyaéletben. Közben pedig Gézával raktuk össze a színész diplomamunkámat, azt a Punchot (Punchék karácsonya), amiben Szívós Karival játszottam, és amit Géza rendezett. Majd a következő évadban mentem volna rendezni a Hamuba sült mesét, de akkor robbant ki a botrány, így azt már nem ott, hanem a Budapest Bábszínházban rendeztem meg. De a kérdésedre visszatérve, a Holdfia, Naplányánál lehetett érezni az érdeklődést, arra azért lejöttek egy páran a szakmából megnézni.

- Díjat is nyertetek vele.

- Következő tavasszal Békéscsabán, azért addig eltelt egy évad. Andrist mindig többször hívták, rendezői szempontból produktívabb volt. Nekem nehezebben indult, hogy rendezőként is keressenek. A színészet pedig lassan kikopott, én ezt akkor annak tudtam be, hogy túl sok anyagi áldozattal jár egy társulatnak, hogy vendégszínészt hívjon, illetve logisztikailag is nehéz egyeztetni. Így maradt a rendezés.

- Hiányzik a színészet?

- Nagyon. Nagyon-nagyon.

- Ha felkérnének, vállanál színészi munkát?

- Játszottam most egy előadásban, a Betlhen téri színházban volt egy bemutatónk. Összesen egy előadást élt meg a produkció, Az ezeregyéjszaka másnapján volt a címe. Bevallom, régóta vannak ezzel rémálmaim, hogy én már nem is lennék erre képes, hogy nem tudnék jól színpadon működni, vagy hogy gondjaim lennének a szövegtanulással. Egy idő után ez tényleg úgy hat az emberre, ahogy telik-múlik az idő, hogy a rossz manók kerülnek a felszínre, akik gyártják ezeket a pszichedelikus álmokat. Ettől függetlenül bízom benne, hogy sikerül még játszani, én ezt nem engedtem el teljes mértékben.

- Inkább társulattal dolgoznál, vagy egy önálló előadásban?

- Nincs ilyen vagy olyan preferenciám. Maga az alkotási folyamat egy teljesen más helyre került bennem, így attól azért félnék, hogy önmagamat rendezzem. De egyre gyakrabban érzek egy fajta hiányt, mert annyi minden zajlik még mindig bennem, amit ezen az előadói felületen, ezzel a kreatív eszköztárral szeretnék kifejezni. Akkor miért is nem vágok bele? De ez nyilván még az én falam, amit meg kell másznom, hogy merjek egyszer nagyobbat álmodni, és nem biztos, hogy arra kell várnom, hogy felkérjenek. Lehet, hogy majd egyszer nem arról beszélgetek, hogy miről és hogyan tanítok vagy rendezek, hanem arról, hogy mi volt mondjuk az a téma, ami segített venni egy nagy levegőt, és átlendített ezen a helyzeten.

- Az ezeregyéjszaka másnapján próbafolyamata pozitív élmény volt?

- Az jó tapasztalat volt, hogy színészként még mindig maximálisan a háttérbe tudok vonulni. Egyáltalán nem érzem, hogy nekem bármiféle megmondó szerepet kellene felvennem, vagy hogy nekem kellene lennem a fontos kérdezőnek. Annak tudtam a legjobban örülni, hogy úgy tudtam magam elengedni és alárendelni annak, amit a rendező éppen aznapra kitalált nekünk, hogy fel sem merült bennem, hogy agyaljak. Egyáltalán nem írtam felül, vagy nem próbáltam helyette megoldani a felmerülő problémákat.

- Számomra ez egy nagyon fontos kulcsszó veled kapcsolatban, a megoldás. Nagyon zökkenőmentes kezeled a felmerülő problémákat, ahogyan a mostani próbákat látom. Ez a sok külföldi tapasztalat miatt van így? A külföldi felkérések azért a lengyelországi tanulmányoknak köszönhetők, nem?

- Persze. Lengyel ismerőseim hívtak eleinte, először Jacek Malinowski keresett meg, ő most már a białystoki bábszínház igazgatója, amióta ott dolgozik már többször is rendeztem náluk. Meg Ewa Piotrowska, szintén felettünk járt négy évfolyammal, ő a varsói Baj színház igazgatója ő is kínált munkát. Illetve én nagyon sokat köszönhetek még Bartal Kiss Ritának, sok helyen ajánlott engem, az ő segítségével jutottam ki Kassára, Szabadkára is rendezni.

- És Oroszország?

- Moszkvában dolgoztam már, ahova most visszahívtak, nem pont ugyanoda, illetve Szibériában rendeztem 2018 decemberében a Téli mesét. Ezek a felkérések inkább azért jutottak el hozzám, mert az orosz UNIMA szervezésében tartottam egy egyhetes workshopot rendezőknek nem olyan régen. Sokan vettek részt ezen a workshopon, színházigazgatók, művészeti vezetők, rendezők, így érkezett hozzám most több felkérés is. Nyilván az, hogy beszélek egy szláv nyelvet, az nem egy hátrány. Egy idő után pedig egymásnak adódnak ezek az információk. Akármennyire is próbáljuk a saját nyelvünket beszélni, Andris is és én is, azért nagy nyomot hagyott bennünk, amit Lengyelországban tanultunk. Ez nem leválasztható. Egyszer Nánay tanár úr kérdezte meg tőlem, hogy hogyan lehet az, hogy nekem a külföldi rendezéseim mindig jobban sikerülnek, mint az itthoniak. Akkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon létezik nyelvi akadály, ha nem anyanyelvi szinten beszélsz egy nyelvet, akkor egyszerűen máshogyan közlekedsz az emberek között, és talán az instrukcióim is mások lesznek? Más pozícióból indítom a mondataimat, lehet, hogy ehhez van valami köze? De aztán ezt felülírtam, és arra jutottam, hogy ez mindig közösségfüggő. Hogy mennyire és hogyan találja meg az ember azt a hangot, amin kommunikál, hogy mennyire tud beilleszkedni az aktuális közegbe. Végül arra jutottam, hogy az, hogy mennyire tudunk vagy nem tudunk valakit a szó jó értelmében véve rendezni az nem nemzetiségi vagy nyelvi kérdés.

- Miközben válaszoltál nekem azonnal az jutott eszembe, hogy ez biztosan azért lehet így, mert – bár ez nagyon leegyszerüsítő és közhelyes – a lengyel bábművészet izgalmasabb, vagy legalábbis hajlamosak vagyunk magyarországi perspektívából a lengyel színházművészetre kis pátosszal tekinteni.

- Pedig egy csomó gagyi van ott is, csak azokat nem ismerjük. Ha már általánosítva és sztereotípiákban kell gondolkodni, akkor elmondom, hogy most mit éltem meg Szibériában. Egyszerűen teljesen más helye van a színháznak, mint kultúra közvetítő intézménynek, más a szerepe az emberekben, mint itthon, és ez rengeteget befolyásol. Az a munkamorál, amivel ott találkoztam, az nem a dolgozók fizetésének köszönhető. Úgy állnak az adott közönségük előtt a színészek, hogy tényleg azt érzed, hogy ez egy templom. Kiváltságos szerepük van ezeknek az embereknek, amit ők éreznek is, és nem élnek vele vissza. Ahhoz, hogy ez így legyen, ahhoz egy próbán például maximális együttműködésre van szükség. De ha a civil nézőkre tekintünk, a gyerekek is egytől-egyig gyönyörű ruhákban érkeztek a színházba, már ez is árulkodó. Máshogyan dolgozol egy ilyen közegben, és máshogyan érzed a saját helyedet, más fajta alázattal közlekedik ebben a rendszerben az ember. Nem tudom a színészeket sem betenni egy mérlegbe, hogy ettől az egésztől ők jobb színészek? Tehetségesebbek? Jobban mozgatnak? Érzed te is, hogy nem ezek az adekvát kérdések, de az biztos, hogy nekem sokkal egyszerűbb volt velük dolgozni még úgy is, hogy nem beszéltem a nyelvüket. A Krasznoyarszki Bábszínház, ahol dolgoztam, alapvetően egy pici színház a nyolcvan fős nézőterével meg a húsz fős kamaratermi babaszínházi terével, de egy nap öt előadást játszanak a színészek. És az öt előadás után egy szó nélkül álltak be próbálni este tízig. Így tényleg más lesz ám a végeredmény, ez mentálisan máshogyan hat az alkotókra. Lengyelországban is a legtöbbször ezt tapasztaltam. Szerintem nem az a kérdés, hogy vajon ugyanannyi energiával álmodok-e meg itthon egy előadást, mint külföldön. Nem fektetek több energiát abba, hogy azzal a lengyel színésszel vagy azzal az orosz színésszel megfelelően tudjak kommunikálni. De az biztos, hogy sokkal könnyebben tudok vele egy húron pendülni, és ez nem az én érzékenységi faktoromon múlik. Nekem mindig nagyon fontos, hogy valamilyen emberi csatlakozási pontom legyen a színészekhez. De ott még arra sem volt szükségem, hogy igazán feltérképezzem, hogy ki milyen háttérrel és miből jön, mert minden csak a munkáról szólt. Nekem könnyebb egy olyan rendszerben dolgozni, ahol a színháznak megérdemelten kiemelt helye van társadalmilag.

- Nagyrészt magyar alkotótársakkal dolgozol külföldön is. De volt olyan, amikor olyan emberrel sodort össze az élet, akit akár itthonra is szívesen hívnál?

- Az egy nagyon fontos biztonsági öv nekem, hogy az előadásaim vizuális világa koherens legyen az ötleteimmel, hogy tudjak a rendszerében dolgozni. Ezt egyedül Julia Skuratovánál tudtam felülírni, hogy nem anyanyelvi szinten tudunk kommunikálni. Egy nagy vágyam van, nagyon szeretném egyszer Eva Farkasovát tervezőként kipróbálni, pont itt Veszprémben találkoztam vele a bábdramaturgiai konferencián. De engem most nem nagyon hívnak Magyarországon rendezni. Amikor viszont külföldön dolgozom mindig kérem, hogy olyan tervezőt választhassak, akit ismerek. Általában a zeneszerzők választása során tudok rugalmasabb lenni, eddig mindig jól sikerült az együttműködés az új zeneszerzőimmel. Azt nehezen tudnám elképzelni, hogy egy teljesen más kultúrából jövő tervezővel vágjak neki a nagy ismeretlennek, azért is, mert ilyenkor annyira szűk keretek vannak, főleg időben, hogy nagyon minimális arra a lehetőség, hogy bármit is elvethessek, ha valamit kipróbálunk és mégsem működik. Annyira kompaktan kell megérkeznem, nem ismerem a társulatot, a kultúrát, a nyelvet, így abban az alapanyagban, amit viszek, abban maximálisan biztosnak kell lennem.

- Volt olyan, hogy a vitt alapanyagod lepattant a társulatról?

- Persze. Bár nem külföldön. Az nem volt szerencsés. Sok időbe telt, míg fölálltam abból. Tudod elég pici közösség, amiben dolgozunk. Itt az emberek szeretik egymást, nincs ellenségeskedő attitűd, és mivel próbáljuk tisztelni egymás személyiségét és értékeit, ezért nincs értelme a személyeskedésnek sem. De pont ez a nagy hibánk is. Pont ettől a sok-sok bugyortól nem tud egy szakmai fesztivál, vagy egy szakmai megbeszélés tovább lendülni, mert nem akarjuk egymást megbántani. A sok csomagolástól egyszerűen eltűnik a lényeg. Mondom ezt úgy, hogy én is kaptam már sok hideget-meleget egy-egy szakmai fesztiválon, és az olyankor mindig fáj, de máshogyan nem tudunk fejlődni.

- Én az elmúlt 15 év csendes nézője voltam a szakmai fesztiváloknak, nem szeretek felszólalni, de maximálisan egyetértek veled. Azt viszont pozitívumként élem meg, hogy egyre több alkalommal hívnak meg kritikusokat, szakmi külső szemeket a fesztiválokra, talán azzal az intencióval, hogy ők majd kimondják azokat a dolgokat, amiket mi egymásnak nem merünk.

- Igen, de nincs múltunk. Igaza van Marek Waszkielnek, amikor azt mondja, hogy nincs még egy olyan ország, ahol a teljes szakma minden este leülne beszélgetni egy-egy fesztivál alkalmából. Ez azt is jelenti, hogy az emberek iszonyúan kíváncsiak egymás véleményére. Mindig próbálunk szakmai kérdéseket boncolgatni, de addig, amíg olyan kaliberű kérdéseket nem teszünk föl, hogy mi egy színház művészeti koncepciója a következő öt évben? Hogy van-e egy igazgatónak igazgatói víziója a társulatával szemben, vagy a közönségével szemben? És itt nem a pályázatírás hangzatos mondatait kellene visszaismételni, hanem tényleges művészi ötletekről kellene beszélgetni. Hogy x vagy y előadás vizuális szinten, vagy tartalmi szinten, vagy társadalmi szinten mozdult-e el erre vagy arra. Ezek helyett inkább olyanokról beszélgetünk, hogy miért hívott meg az igazgató rendezni, és én miért szerettem a társulattal dolgozni. Ezek is adekvát kérdések, de nekem nem ezek a fontos szakmai kérdések. Ennek a csodás szakmának, aminek boldogan vagyok tagja, sajnos nincs kollektív felelősségvállalása. Ezt sérelmezem. Rengeteg probléma van, hogy például tűnnek el emberek a szakmai palettáról, akarunk-e értük kiállni, vagy sem, hogy méltánytalan helyzetben vannak színházak, és ezeket a mélységű problémákat nem lehet lesöpörni az asztalról, nem lehet annyival megoldani, hogy nálunk is ez van. Helyi példával élek. Nem hiszem el, hogy az helyénvaló, hogy a Kabóca Bábszínháznak helyet adó intézmény színpadán rendszeresen és ugyanúgy bérletes rendszerben játszik egy pápai konkurens bábszínház, és mindezt a városvezetés tudtával és engedélyével teszi. Ez szakmailag megengedhetetlen. Hogyan szerezzen így egy színház elegendő nézőt? Nyilván ez egy többszörösen összetett probléma, de érted a lényeget. Azt érzem, hogy ebben a szakmában nagyon nagy szeretet van, de összetartozás még sincs.

- De ezt nem mindenki látja így, ennyire strukturáltan. Nem mindenki tud egy lépést hátra lépni, és ránézni az egész képre. Azért te vezető alkat vagy.

- A rendszerekben való gondolkodás apukám hibája, matematikus volt.

- Kiéled az ambícióidat az egyetemen, az UNIMÁ-ban és a rendezői működésedben?

- Nem. De abban, amit csinálok, vagy amiket csinálhatok, azokban – a lehetőségekhez képest – a maximumot élem meg és a maximumot szeretném teljesíteni is. Nem érzem úgy, hogy eljutottam a határvonalamig. Nem tudom, hogy lesz-e ennél több, vagy ennél már csak mindig kevesebb jön és folyamatosan csak elvesz az élet, de rám is igaz az a banális közhely, mint mindenki másra, hogy ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy ablak. Persze rengeteget dolgozom, de sem a kreatív énem, sem az, amelyik struktúrákban gondolkozik, nem járatta magát csúcsra. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki megkaphatja azokat a lehetőségeket, amikben jó, ez most nem az az időszak. Nagyon hálás vagyok azokért a dolgokért, amiket még csinálhatok, de az például nagyon zavar, hogy egyáltalán belekezdtem a Szentendrei Kulturális Központ igazgatásába. Mert az bizonyosodott be, hogy ez nekem menne. Az nem zavar, amit ott csináltam, és ahogyan vége lett. Ha maradt is bennem keserűség, az nem azért van, ami ott történt, hanem azért, hogy kipróbálhattam és nagyon élveztem, ráadásul jól is csináltam. Ezt még nem tudtam elengedni.

- Hol tart most a Three Layers projekt?

- Ott tartunk, hogy beadtuk tavaly a pályázatot, amin nem nyertünk. Idén viszont nagy szerencsém volt, mert az egyetem vezetősége is az ügy mellé állt. Azt kértem, hogy kérjünk föl egy profi pályázatírót meg egy olyan angol nyelvű lektort, aki segít ebben a folyamatban. Februárban kell beadnunk a pályázatot és júniusban tudjuk majd meg, hogy nyertünk-e vagy sem. Ha nyerünk, akkor elő kell készítenünk a felvételit, amit októberben meg is kell hirdetnünk, hogy február elején értesíteni is tudjuk a sikeres jelentkezőket, hogy legyen elég idő ahhoz, hogy a megfelelő vízumokat beszerezhessék a diákok, és így 2020 szeptemberében elindulhat az első évfolyam. Ha nem nyerünk, az egy újabb dilemma. A hivatalos ügyintézés tekintetében sokkal előrébb tartunk és sokkal eredményesebbek voltunk, mint tavaly. Ha sikerül nyerni a pályázaton, akkor a világ összes pontjáról várunk diákokat, sőt, Európán kívüli országokból kell érkeznie a diákok 80 százalékának. Húsz tanulónak lesz hely minden évfolyamon én minden évben kell új osztályt indítani. Az első félév lesz Budapesten, a második lesz Prágában, a nyári szemesztert töltik a hallgatók Pozsonyban, a harmadikat Bialystokban, a negyedik félévben pedig eldönthetik a diákok, hogy pontosan hol szeretnék megvalósítani a diplomamunkájukat, mind az írásbeli, mind a gyakorlati részét. Amíg ők diákok, igyekszünk minden lehetséges szakmai fesztiválra eljuttatni őket, de ami a legnagyobb lehetősége ennek az ösztöndíjnak, hogy minden utazási és lakhatási költségük fedezve lesz ez alatt a két év alatt. Ha nyerünk ezen az ERASMUS pályázaton, akkor a képzés első öt évfolyama biztosan támogatott, utána újra lehet pályázni. Kétszer öt évnyi támogatást lehet nyerni, és mire ez letelik, addigra kell kialakítani egy olyan szponzorációs hátteret, ami át tudja vállalni ezt a terhet – vagy egyszerűen több fizetős helyet kell majd meghirdetni. Ez egy elképesztően nagy lehetőség azoknak a diákoknak, akik a bábművészettel akarnak foglalkozni. Viszont nem csak bábosokat várunk, hanem más művészeti területről érkezőket is, legyen akár szobrász, akár zenész, akár képzőművész vagy bohóc az illető. Nem bábszínész vagy bábrendező képzés lesz a szakunk, hanem bábos képzés, diplomás bábosokat fogunk képezni.

- Ez hihetetlenül nagy munka, gondolom rengeteg időd megy el ennek az előkészítésére. S bár a fogyó lehetőségeket emlegetted, azért nagyon sokat dolgozol, még ha nem is intézményvezetői szinten.

- Nekem Magyarországon most ez az utolsó rendezésem. Sem idén, sem jövőre nem kértek még fel semmi másra. Amikor hazajöttem Lengyelországból, három évre előre tele volt a határidőnaplóm. Ezt nem panaszkodásból mondom, nekem most máshova kell figyelnem. Egy picit azt is érzem, hogy ugyanez az előbb emlegetett maximalizmusom nem engedi, hogy ismételjem önmagam. Én minden munkámban megpróbálok magamnak is újabb kihívásokat teremteni. Mint például most is, adott egy témánk, ami ugyanúgy hároméveseknek szól, mint tíz évvel ezelőtt, de ma már ez nekem mégis mást jelent. Egyszerűen muszáj magunkat is újra definiálni. Ahhoz, hogy én tényleg friss tudjak maradni, arra van szükségem, hogy a mondandóimba, a témáimba ugyanúgy bele tudjam tenni saját magamat. Lehet, hogy ez a nagyobb szünet és ez a lélegzetvételnyi levegő arra kell, hogy például merjek felnőtt előadásokban is gondolkozni. Nem mertem soha konkrét zenés darabokban, mondjuk báboperában gondolkozni. Lehet most olyan dolog jön az életemben, amikor szükségem van erre az üresebb térre magam körül. Egyszerűen próbálom megérteni a helyzetet, felmérni, hogy mégis milyen válaszút előtt állok, még akkor is, ha ezt nem direkt idéztem elő magamnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Akkor beszéljünk az alkotói énedről, arról, hogy hogyan működsz. Nekem az egy üdítő tapasztalat volt, ahogyan a szöveget kezelted a próbák során. Azt éreztem tiszteled az alapanyagodat. Neked ennyire fontos a történet?

- Ki kell, hogy ábrándítsalak. Valószínűleg azért van rengeteg nonverbális előadásom, mert nehezen bánok a szöveggel. Nem a szöveget érzem, hanem a szituációt. Mint például a mi esetünkben, ez a probléma engem mérhetetlenül izgat, hogy szimbolikusan vagy nem szimbolikusan, de egy gyerek nem tudja elengedni az anyja kezét. Anyaként értintett is vagyok, nem konkrétan ebben a formában, de pont ezért rögtön próbálom színházilag megfogalmazni a szituációt. A nonverbális előadásaimnál nagyon hosszú és nehéz feladat, amíg kialakítom a dramaturgiai ívet. Magamban látom az alap problémát, amit fel akarok vázolni, de hogy azt milyen lépcsőkön, milyen akciókon keresztül szeretném bemutatni, az nagyon sokáig ködös. Ennek nagyon különböző megoldásai voltak idáig. Amikor a Lenkát készítettem, akkor voltam terhes Adéllal, és amikor megláttam ezt a figurát Szegedi Katalin mesekönyvében, azonnal beleszerettem. Nem érdekelt, hogy milyen kalandjai vannak, csak az, hogy egy ilyen bábbal dolgozhassak, inkább hormonális kérdés volt ez akkor, mint kreatív. El is hasaltunk az elején Mátravölgyi Ákos tervezővel, mert Kati visszadobta az első terveinket, és sokat kerestük, hogy pontosan mit is jelent ez a kislány nekünk. Meg kellett találnunk azt az eredetet, ami mozgatott minket. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megfejtettük, és amikor azon a debreceni folyosón odakiabáltam neki, hogy egy padláson látom magát a történetet. Arra már nem mernék megesküdni, hogy a dobozok ötlete tőlem jött-e, vagy Ákostól, de amikor a doboz felmerült, onnantól az egész összeállt. A csillagok csókjánál nem tudtam ezt egy technikához vagy formához kötni, de azt éreztem, hogy az a tény, hogy valaki nem tudja elengedni az anyukája kezét annyira színházi, hogy önmagában kompakt. Amikor leülök egy tervezővel, vagy egy íróval, bennem ívek vannak. Azt nem tudom megmondani, hogy ez vagy az nagyon fekete legyen, vagy nagyon kocka, érzéseim vannak, meg problematikák vannak, de amikor az alkotótársam a saját nyelvén megalkotja az általam felvetett problémát és ad nekem az ő műfajából építkező koherens választ, utána én abban nagyon hiszek. Ez az alternatív múltamból adódik, hogy nem hiszek az egyetlen megmondókban, én a csapatmunkában hiszek. Mátéékkal (Csató Máté és Tóth Eszter, az előadás tervezői) például azért szeretek együtt dolgozni, mert mérhetetlenül makacsul tudják ugyanazokat a kérdéseket feltenni egészen addig, amíg nem kapnak egy olyan választ tőlem, amin aztán el tudnak indulni. Bennem a rendező olyan valaki, aki ezeket az alkotói szálakat fogja össze és fűzi össze.

 

 

 

 

 

 

 

- Csak amikor ezek az önálló alkotói megnyilatkozások egymás mellé kerülnek, sokszor nem tudnak egy koherens egységet alkotni. Amikor először leültünk beszélgetni a történetről, nekem lettek volna olyan irányaim, amiket azonnal leállítottál, és kérted, hogy maradjon nagyon mesei az anyag, hogy ne kezdjek el más értelmezéseket keresni. És amikor a tervelfogadáson megláttam a már kész terveket a bábokról, volt egy nagyon kellemes fellélegzésem, mert olyanok voltak, mint egy gyönyörű mesekönyv illusztrációi. Azt éreztem, hogy összeértek a szálak.

- Képzeld nekem kellett ehhez vagy négy-öt év a diploma megszerzése után, hogy ezt felmérjem, hogy nekem rendezőként ez az egyik legfontosabb feladatom. Na meg hogy megtanuljak lelazulni. Ehhez persze találkozások is kellettek, mint például Futó Ákossal (A Pöttöm Panna című előadás színésze). Nem éreztette velem, hogy meg kell neki felelnem, elég volt közösen akarni valamit. És persze jöttek mások is, de most már sokkal könnyebb, már nem panelek működnek bennem, nem egyszerű sablonok. Persze korábban sem egyszerű sablonok voltak, de könnyebben nyúltam olyan megoldásokhoz, amikkel kevesebb kockázatot vállaltam. Ma már tudom egy-egy apró megoldással magamat is szórakoztatni egy próbafolyamat során. És ez nagyon felszabadító.

Képek:

Holdfia, Naplánya- Griff Bábszínház 2004, Punchék karácsonya 2006, Az ezeregyéjszaka másnapján - Betlhen téri Színház 2018, Lenka - Białostocki Teatr Lalek 2014, Portré- Éder Vera, Marek Waszkiel és Csató Kata  a Magyarországi Bábszínházak 11. találkozóján,Three Layers projekt plakátja,  Az Oszkár és Rózsa mami 2018, Tamás könyve 2017 - plakátok - Mesebolt Bábszínház, Csillagok csókja, Kabóca Bábszínház 2019

Fotók forrása: Betlhen téri Színház, Białostocki Teatr Lalek, Csató Kata, Éder Vera, Griff Bábszínház, Gyermekszínházi Portál, Kabóca Bábszínház, Mesebolt Bábszínház, SZFE
 

 

 

További képek