Emlékeink- tárgyaink

Lőrincz Zsuzsa | 2018-12-24

Nehéz egy olyan családban, ahol mindenki képzőművész megtalálnia az útját egy fiatal embernek. Luzsicza Fanni gyermekkorában megtanult hárfán játszani, és most is nagyon szívesen játszik, de a génjeibe bekódolt képzőművészet iránti tehetség erősebb volt mindennél, végül a fotográfia felé fordult, és ott kereste, és találta meg a saját útját...

Fannit nagyapjához nagyon erős kötelék kötötte, úgy érzi lelkileg hasonlítottak egymásra – s ezt a köldökzsinór erősségű köteléket nagyapja halála sem tépte el. Továbbra keresi, kutatja nagyapja üzenetét, általa kötődik újvári gyökereihez, tőle tanulta a hűséget a családi hagyományokhoz és értékekhez, amely Luzsicza Lajos üzenete az utódokhoz, nem utolsósorban a fiához, lányához, unokáihoz.

Így ír erről „Ifjúságom Érsekújvár!“ című kötetében: A hazai táj megható ereje, az évszázadokon átöröklött kötődés az otthonhoz, mily különös erő, mily sajátos emberi vonzalom.“

Fanni évek óta foglalkozik családja történetével. Hét éve kereste fel először újvári rokonait, és ment vissza azokra a helyekre, amelyeket nagyapja elbeszéléseiből és képeiből, megismert.

Ő így vall erről: „Nagyapám...szülőföldhöz való kötődése egész életét végigkísérte, ragaszkodása a tájhoz, amelyben felnőtt, rám is nagy hatást gyakorolt, hiszen a sok történet alapján megértettem, hogy mennyire fontos tisztelnünk az őseinket, és néha visszatekinteni, honnan is indultunk.“

Kiállított képein ezeket a gondolatokat próbálja meg kifejezni. Fotóin megjelenik nagyapja képeinek színvilága, az álomszerű táj hangulata. A helyszínek a jelen korból valók, de magukban hordozzák a család múltját. Fanni visszatért a Nyitra partra, felkereste azokat a helyeket, amelyeket nagyapja képeiről ismert, a Zúgót, a Naszvadi járót, Ragonyát, a családi birtokot, amelyet még dédapja épített, az omladozó családi sírkövet, amelyről már lehullott a kereszt, de halványan még olvasható Luzsicza István neve...

 

 

 

 

 

 

 

Megrázó erejű fotóján egy magányos fa, - mert ennyi maradt mára a sövénnyel körbekerített, sok-sok gyümölcsfával, erdőséggel teli telekből – de még őrzi e táj a nagyapa képein fellelhető gyönyörű színeket...úgy ahogyan további fotóin is, amelyek erről a drasztikusan átalakult helyről készültek, a kék szemeteszsákok és a egyforma lakótelepi házak... Mégis kedves neki ez a föld, amely a távoli ősökhöz köti. Az emlékek megszelidítik a kemény valóságot, és Fanni fényképezőgépe lencséje mögül keresi, és megtalálja ennek a nyers, lekopasztott tájnak a poetikáját...

A fekete fehér portrékból álló fotográfiai ciklusa vallomás a szüleihez való kötődéséről, és Isten felé fordulásáról, vallomás a hitéről. Váratlanul ragyog fel az égő csipkebokor egy szürke betongyűrű közepén, a szürke mindennapok helyszínén, - úgy ahogy az ember hite része, ünnepe mindennapjainak. Fanni úgy tér vissza a múltba, hogy közben a jelenben marad, s arcát a jövő felé fordítja.

Végül elmosódott emlékként mintegy kollázsszerűen megjelennek az elhalványult megsárgult családi fotók, fragmentumok, amelyekből vissza lehet idézni a régmúlt pillanatokat. És a régi fotókon a mai Fanni, mert most az utód szól az elődökhöz.

Luzsicza Fanni pályája elején van, hiszen csak nemrég végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfiai szakán /2017/.De azt mondhatni, már most érett munkákkal mutatkozik be, - művészként, akinek van mondanivalója. Ezt bizonyítja, hogy az idén elnyerte a XXI. Esztergomi Fotográfiai Biennálé Emberi Erőforrások Minisztériumának Nagydíját.

Határozott, - és olyan értékeket hordoz magában, amelyek ilyen fiatal korban ritkán vannak együtt, a hűség, szerénység, tisztaság, és alázat - nem divatos szavak tudom, de predesztinálják őt arra, hogy kiemelkedőt alkosson.

 

Fotók forrása: Luzsicza Árpád Lajos