Bábéletek és bábhalálok - UNIDRAM 2018

Goda Móni | 2018-11-15

Az „egy jövőkovácsoló műhelyˮ fenntartási szándékával 1993 óta évente megrendezésre kerülő UNIDRAM fesztivál elsődleges célkitűzése, hogy pódiumot és találkozási helyszínt biztosítson az Európa keleti, valamint nyugati felén működő független társulatok számára.

A színjátszás, a figuraszínház, a zene, a tánc, a képző- és a performance-művészet határterületeire, az azokon megjelenő újító tendenciákra koncentráló rendezvénysorozat idén 25. alkalommal teljesítette küldetését, ismét változatos keresztmetszetét adva a kortárs vizuális színházi szcénának: a közel egy tucatnyi országból érkező művészektől tizenhat produkciót láthatott a közönség 4+4 napon át. Habár a hivatalos megnyitóra csak a negyedik nap estéjén került sor az Oroszországból érkező AKHE Mr. Carmen című előadásával, a fesztivál negyedszázados múltját felidézni hivatott fotótárlat, továbbá egyes, szűkebb körű események már ezt megelőzően is segítették a ráhangolódást.

A szervezésnek mindössze tizennégy társulat részvételével is bámulatos műfaji sokszínűséget sikerült felvonultatni. A főszerepet ez alkalommal a test kapta, amely – a házigazdák megfogalmazásában – „akár animált báb/figuraként, akár élettel telített tárgyként, torzóként vagy éppen valós színészként van jelen, veszélyeztetettnek, fenyegetettnek, nehezen uralhatónak, olykor pedig éppen hogy felszabadultnak, makacsnak, aszkétikusnak tűnik, ugyanakkor egyre kevésbé kontrollálható, irányított, részleges és dekonstruált materialitásként mutatkozik ember és gépezet feszültségterében”.

Mindennek bemutatására a potsdami T-Werk a benne található számos kiállító- és színpadtérrel ideális helyszín. Többnyire öt-hat helyiségben párhuzamosan zajlottak különféle programok. A művészeti negyeddé alakított ipari épületegyüttes monumentalitása ellenére is közvetlen, személyes atmoszféra – amit az UNIDRAM különös ismertetőjegyeként szokás említeni – a kezdetektől egészen a lezárásig érzékelhető volt.

T-Werk. Potsdam, Schiffbauergasse 4., fotó: Goda Móni

A jubileum ünneplése leginkább a kísérőprogramokban volt tetten érhető. A 25 éves az UNIDRAM című kiállítás keretében „egy képek, tárgyak és szavak általi visszapillantásra” nyílt lehetőség. A tárlaton felül több, hosszabb-rövidebb installáció is gazdagította az ingyenesen megtekinthető programok csoportját: úgy mint a svájci Cod.Act formáció πTon címet viselő, óriáskígyót idéző hanginstallációja, Dorothee Metz babakocsiban berendezett egyszemélyes miniszínháza [A természet dolgairól] vagy Antoine Birot francia zeneszerző-designer a dolgok funkcionalitására is rákérdező mechanikus szerkezete [A továbblépés szükséglete]. Esténként pedig koncertek zárták a napot, amelyeken szinte kivétel nélkül német zenekarok közreműködésével lazíthatott a nagyérdemű az épületkomplexum közepén fölállított sátorban.

Antoine Birot: The Need to Move Forward

Jelentős mértékben képviseltette magát a tánc, a zene és a színház eltérő arányú kombinációiként meghatározható műfaj, a ’zenés/tánc/színház’. Gyakran élőzenével kísérve a koreográfiát és/vagy a színészi, illetve egyéb játékot, mint például a litván Aura Dance Theater kortárs-tánc(színház)ában, vagy Simon Mayer osztrák-belga együttműködésben megvalósult rituális hagyományokhoz visszanyúló, robotikát is alkalmazó, extázisba torkolló performanszában [Oh Magic]. Tánc és színjáték elemeit ötvözte továbbá Joshua Monten Öröm [Freude] című előadása is.

Aura Dance Theater: Game Changer

Szembetűnően magas volt a németországi premierek száma. Először mutatták be az olasz Teatro Koreja „vizuális színház”-ként jegyzett Frame [Keret] című darabját, valamint az évről évre nagyobb népszerűségnek örvendő, AKHE nevű trió ezidáig csak Szentpéterváron játszott Diktatúra és Demokrácia című előadását. Utóbbi sikere töretlen: az olaj és kenyér felhasználásával megfestett ’demokrácia’ szó szerinti kiárusítására kifuttatott akció szinte hihetetlen tetszést aratott mind a német publikum, mind a külföldi kollégák körében.

AKHE: Demokatie, forrás: https://www.potsdam.de/event/unidram-2018-akhe-zeigt-demokratie

Akadtak persze kevésbé lesújtó alkotói megnyilvánulások is. Ezek közé tartozott Laurent Bigot tárgy-hang-játéka, a többszörös díjnyertes Vĕra Ondrašiková & collective multimediális táncperformansza [Guide], de Daan Mathot az optikai csalódást mintegy tíz percen át fenntartó tükörtrükkje [Deep] is.

Daan Mathot: Deep, forrás: https://kultura.trojmiasto.pl/Deep-s3099.html

A szintén holland TAMTAM Objektentheater tárgyjátéka a Museum Fluxus+ terében kapott helyet. Ez a magára utazó-társulatként tekintő páros 1979 óta készít szöveg nélküli vizuális színházi előadásokat, amelyekben tárgyak, képek, zene, fény és hangok (olykor videókkal kiegészülve) mesélnek el történeteket. Ezúttal A rozsdás szög és egyéb hősök nyertek új életet a színpad szélén elhelyezett állványon, illetve – azzal egyidejűleg – a közönséggel szemben kifeszített vetítővászonra projektálva a két alapító ugyancsak jól látható mozdulatainak közreműködésével.

TAMTAM Objektentheater: Rostige Nägel und Sonstige Helden, forrás: https://www.unidram.de/en/ensemble/tamtam-objektentheater/rostige-naegel-sonstige-helden

Gérard Schiphorst és Marije van der Sande talált-tárgy-színháza több szempontból is eredetiséget mutat. A manapság mind kedveltebb ’(real time) live animation’ kivetítős technika bevett alkalmazásától eltérően ők egyetlen rögzített kamerával dolgoznak. A képek megalkotása ennek következtében rendkívüli figyelmet, finom, pontos mozdulatokat és megfelelő megvilágítást feltételez. Hasonlóképpen szokatlannak mondható az anyagválasztás is, hiszen a gondosan megmunkált aprócska figurák díszlet-térben történő mozgatása helyett itt jobbára már csupán töredékes használati tárgyak kerülnek rá egy igencsak meghurcolt, ócska kartonra, amelyet egy tekerőkar hoz folyamatosan tovagördülő állapotba. A főhős és társai egytől egyig lehasznált eszközök, az alkotók szavait kölcsönözve „a szemétből megmenekült értékes kacatok”.

Bevallásuk szerint az ihletet e sajátos formanyelv kialakításához egy mindkettejük által átélt gyerekkori viszonyulás szolgáltatta, egyfajta animizmus, vagyis hit abban, hogy a dolgoknak lelke van. Nem tagadják azonban, hogy a fogyasztói társadalom túltermelése felett érzett elégedetlenség is kedvet adott a művészi újrahasznosításhoz: ma már egy egész csarnoknyi felhalmozott ’dolog’ vár az egykori denveter-i kikötőben kialakított raktárukban arra, hogy színpadra léphessen. A fantázia töltőállomásaként működő színház ez – mondják –, a metamorfózisok világa, amelyben semmi sem az, aminek tűnik és nem is marad sokáig ugyanolyan. Ahol van esély arra, hogy minden megváltozzon.

TAMTAM Objektentheater: Rostige Nägel und Sonstige Helden, forrás: http://www.fabrikpalast.ch/2014-15?lightbox=image_1mrk

A változás és változtatás lehetőségeinek kérdéseit feszegeti a drezdai theater junge generation méltán nagysikerű produkciója is, amelyet a közelmúltban felfedezett, játéktárgyszínházáról elhíresült Ariel Doron rendezett. A látogatási időnek vége [Besuchszeit vorbei] című, 2016 végén debütált, interaktív(nak szánt) előadás egy zavarba ejtő kérdést szegez nekünk: vajon felismerjük-e a körülöttünk előálló helyzeteket és képesek vagyunk-e a beavatkozás mellett dönteni, amennyiben szükségesnek érezzük azt? Van-e bátorságunk odalépni, amikor kétségtelen a baj? Elkezdjük-e odaadni a zsebünkben megbúvó pénzérméket, amikor csupán reménykedni lehet abban, hogy ezzel megakadályozhatjuk, hogy olyasmi történjen, amit nem akarunk? Tudván, hogy – még ha sikerülhet is – feltehetően távolról sem lesz elég egy kevés apró. Kivesszük és felajánljuk-e mégis az utolsó bankjegyet is a tárcánkból? Csak néhány pillanat erejéig szabadít fel a megkönnyebbülés, hogy van, aki bevállalja az ilyesfajta kockázatot. Méghozzá nem is fölöslegesen, mert így megment egy (báb-)életet.

Az események terén kívülre menekített túlélő(báb), fotó: Goda Móni

A „színpadtérben”, ahova egy kissé izgatottnak tűnő, a szó minden értelmében közvetítőként manipulált bábu tessékeli be a várakozókat, nem találunk nézőteret. Azt az érzetet, hogy – mégiscsak – nézőként vagyunk jelen egyedül az odabenn már előkészített pattogatott kukorica támasztja alá. Hamarosan felvilágosítást kapunk arról, hogy itt kötetlen mozgástér áll a rendelkezésünkre, az események megtekintése során semmilyen szokványosnak minősülő szabályt nem kell betartani. Érezzük csak korlátlanul szabadnak s otthonosan magunkat, bátran fotóz(kod)hatunk is, ha éppen ahhoz támad kedvünk. Sokan meg is teszik ezt, mi több, némileg érthetetlen módon még akkor is derűsen kattintgatják okostelefonjaik kameráját, amikor már kezd elviselhetetlenül nyomasztóvá válni a légkör. Rövidesen tetőtől talpig zubbonyszerű egyenruhába öltözött, sötét maszkos alakok tűnnek elő ember-, majd valamivel később állatfigurákat vezetve föl a terem két végében felállított emelvényre, amelyről aztán – bármily hevesen tiltakozzanak is – a mélybe vetik azokat. A holttesteket ezután halmokba rendezik, s kezdik elölről, akárha gépies automatizmus lenne, a gyilkolászást.

Theater Junge Generation / Ariel Doron: Besuchszeit ist vorbei, forrás: https://www.fidena.de/publish/viewfull.cfm?objectid=217145df%5Fb706%5Fff45%5F2521a30708b7a691

Eleinte nem értjük, mi történik. Azt pedig főleg nem, hogy miért (hiszen egy bábelőadásra, nem pedig nyilvános kivégzésekre érkeztünk). De látjuk megtörténni, és a történések helytelen voltának tudatosulása egyre felkavaróbbá, zaklatóbbá válik. Már nem csak a kiürült (avagy zaklatottságunkban véletlenül kiborított) popcornos papírpoharak fenekére rejtett félreérthetetlen segélykiáltásból (SEGÍTSÉG!) gyanítjuk, hogy közbe kellene lépnünk. Mégsem teszünk semmit. Pedig nagyon is megszólítva érezzük magunkat. Ha egyáltalán reagálni merészelünk egy hozzánk lépő báb kérlelő tekintetű kapcsolatfelvételi kezdeményezésére, az őt (fogva)tartó alak rosszalló fejcsóválása a maszk mögül is azonnal megdermeszt. Ellenben akkor, amikor közreműködésre utasít, kérdés nélkül engedelmeskedünk: megragadjuk a nagytestű báb-hulla két lábát, s odacipeljük a tömegsírra. Hát miért ne tennénk? „Ha egyszer valaki fenyegetően szólít fel minket erre...” – mentegetjük magunkat. Ennél sokkal döbbenetesebb, hogy akadnak jónéhányan, akik az elkövető-embertársaink által kínált friss répa elfogadásán sem gondolkodnak el, naivan (vagy lehet, hogy a cinkossá válás veszélyével mit sem törődve?) csatlakoznak a közös étkezéshez.

Természetesen sorra ötlenek eszünkbe az olyan gondolatok, mint hogy „nyilván vannak beépített emberek, akiknek ez a dolguk, majd ők cselekszenek”. Vagy hogy „a darab menete feltehetően meg van tervezve, valószínűleg rossz ötlet volna belenyúlni.” Esetleg: „Szerencse, hogy bábukról van szó, nekik különben mindegy is, hisz nem élnek, úgy se.” Mégis, a lelkiismeret keltette belső feszültség egyre csak fokozódik. Mindaddig, míg egy egészen extrém helyzet áll elő. Az egyik báb hirtelen egy néző kezébe kerül, aki immár kénytelen állást foglalni: ellenáll a kegyetlenségnek vagy részt vesz abban?

Azt mindenesetre egyikünk sem állíthatja, hogy nem volt alkalma elhatározni magát. Azzal pedig, hogy megragadtuk-e, egyedül önmagunk felé kell elszámolnunk. A leküzdhetetlen tehetetlenség-érzettel magyarázott (nem-)döntéseink következményei iszonyatos erővel nehezednek ránk abban a pillanatban, amikor bejelentik: vége, majd megköszönik a részvételt, s arra kérnek, hagyjuk el a termet. A felelősség-érzet a következmények láttán bénítóan hat. A kijárat felé kikerülhetetlen kupacokban fekvő báb-tetemek tágra nyílt szemekkel merednek ránk. De továbbra is hiába, mert – bár most talán képesek lennénk –, már nem tehetjük meg, amit mindezidáig lehetett volna.

Theater Junge Generation / Ariel Doron: Besuchszeit ist vorbei, forrás: https://www.tjg-dresden.de/puppentheater/besuchszeit-vorbei.html

Jóval könnyedebb stílusban kezelte a halál, a vissza-nem-hozható egykori élet problémáját, mégis megrázó hatást ér el a francia Tria Fata La pendue [A felfüggesztett] című darabja. Martin Kaspar Läuchli egyszerre több hangszert megszólaltatva egészen lenyűgöző zenei aláfestést nyújtott partnere, Estelle Charlier ugyancsak átlagon felüli színészi- és bábjátékához, amely során egymaga testesítve meg – maszkkal, anélkül vagy épp egy bábu átlelkesítése által – a sors valamennyi mozgatóját (Nona, Decima és Morta mitológiai alakjait) a cselekmény minden egyes szálát a kezében tartotta.

Tria Fata: La pendue, forrás: http://www.teatrocircomurcia.es/programacion/evento/1018/title/TRIA+FATA/li/0/rg/3

Az ő, túlvilágot idéző, abszurd színházuk sem szól kevesebbről, mint életről és halálról – hangzik el már a legelején, s rövidesen meg is jelenik a lerázhatatlan Kaszás. Kiszemeltje, a tolószékben ülő báb által alakított idős hölgy egyetlen kérésért cserébe szép lassan több művégtagját is cserére bocsátja: néhány perc erejéig szeretne még visszaemlékezni tovatűnt életére, mielőtt az végleg lezárul. A felülírhatatlan szándékkal érkező koponyafejű alkuképesnek bizonyul. A születéstől a gyerekkoron és a felnőtté váláson át egészen a megöregedésig követhetjük végig haldokló főhősünk éveit, amelyek során bábaként – legújabb üzletfelével ellentétben – mindvégig az élet igézetében és szolgálatában áll(t).

Tria Fata: La pendue, forrás: http://www.teatrocircomurcia.es/programacion/evento/1018/title/TRIA+FATA/li/0/rg/3

Ami a darab érdemei közül még feltétlenül kiemelendő, az a mód, ahogyan a létet és a másképp-létet, illetve ezek átmeneteit, a köztük megnyíló átjárókat érzékelteti. Az egyes életszakaszok főbb kérdésköreinek megjelenítése céljából különféle technikák kerülnek alkalmazásra. Az árnyak és a tükör általi visszaverődés egyaránt a sűrű-füstös sötét homályon áthatoló fényt hozzák játékba. A létezést megengedő, de egyszersmind le is határoló kötöttségek ugyancsak szemléletesen vannak jelen: az újszülött köldökzsinórja, vagy éppen az eltávozott felettünk történő lebegését biztosító huzal jelzik az ide- vagy oda-, és – a voltaképpeni – összetartozást.  https://vimeo.com/154287740

A 2018-as UNIDRAM nemzetközi színházi (és nem csupán figuraszínházi) fesztiválként arra mutatott rá, hogy az élettelen anyag – legyen az egy elnyűtt használati tárgy vagy épp egy zsinóron rángatott, elevenségétől látszólag tét nélkül megfosztott bábu – akár még az emberi testnél is érzékletesebb kellékül szolgálhat a halandó létünkre vonatkozó dilemmák megfogalmazása, valamint az azok lehetséges feloldása utáni kutatás során.

Főkép:  UNIDRAM 2018, forrás: http://eepap.culture.pl/article/call-submissions-unidram-2018-25th-international-theatre-festival-potsdam-germany

 

(UNIDRAM. Potsdam, 2018. okt. 26. – nov. 3.)

 

„    Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült”