Puncspancserek

Ölbei Lívia | 2018-10-22

Ha adunk a „referencialitásra”, akkor kicsit korán – egy melengető, arany levelektől zizgő októberi napon - mutatta be a szombathelyi Mesebolt Bábszínház az Ármányos puncspancsot. Michael Ende története szilveszter éjszakáján játszódik, amikor a tét a világ megmentése. Mi más. És a remény, hogy a rossz jóra fordítható. Pontosabban a jó – az jó marad, észrevétlenül. Vitéz László a háttérből biztatóan integet.

Mintha egy angolszász karácsonyi film kulisszái közé kerülnénk (mondjuk a forgatásra). Otthonosságérzést kelt beülni az Ármányos puncspancs nézőterére, amelyet ezúttal az MMIK színháztermének színpadán rendeztek be (vagyis nem a meseboltos kamarakuckóban). Az otthonosságérzést a külső környezet: az MMIK épületének egyre szembetűnőbb magárahagyottsága sem képes negligálni. (Sőt, mintha ebben a kompakt, a túlcsorduló édességet azonban természetesen nélkülöző szépségben volna valami „csak azért is”.) Kiss Dávid zenéje szépen kipárnázza, aládúcolja, körbeöleli ezt a szépséget.

Minden előadáskezdésben van csipetnyi bizsergető ünnepélyesség, amely most meghatványozódik, hiszen a történet szerint közeleg a szilveszteréj. Óra kondul, fölöttünk a zsebkendőnyi végtelen, a csillagos ég. Az óralap kerekségét – egyáltalán: az idő mitológiai körbenjárását, amely az ünnepek ismétlődésében, visszatérésében is megmutatkozik – finoman képezi le a kicsi forgószínpad, amely hol egyik, hol másik arcát mutatja felénk; tervezője Grosschmid Erik. Ebben a „hol egyik, hol másikban” pedig a Michael Ende-mese alapproblémája bújik meg: az álnok varázsló végső kétségbeesésében puncspancsot kotyvaszt, hogy az éjfélkor elhangzó jókívánságokat az ellenkezőjükre fordítsa – mindenestül elpusztítsa a világot. A végső kétségbeesés pedig abból adódik, hogy a varázsló erős lemaradásban van: nem sikerült teljesítenie az éves gonoszságtervet, ebben a néhány maradék órában kell utolérnie magát, különben lesz nemulass. Itt keresztezi a mitologikus körkörös idő útját a lineáris idő: közeleg az éjfél, muszáj sietni. A pokolbeli hatalmak nem ismerik a tréfát, se a kegyelmet: nekik édeskevés a rosszaságok listáján egy újabb Britney Spears-lemez, de még a kereskedelmi tévécsatornák föltalálása is. A Michael Ende-mese dramaturgja, színpadra alkalmazója Gimesi Dóra, aki jól tudja, hogy az igazán jó bábelőadásokat a felnőttek legalább annyira élvezik-szeretik, mint a gyerekek. Sőt.

És bár a forgószínpad jól működik, a nehézség mégis ebben a gonoszságtervben és a gonoszság kiáradásának megakadályozásában rejlik. Mert működjön bármilyen pontosan a tér, működjenek bármilyen meggyőzően a bábok, maszkok, színészek (úgy működnek), a történet tétje, dramaturgiája, alapkonfliktusa tulajdonképpen csak verbálisan ragadható meg; ahogyan verbálisan jön létre a feloldozás is (hiába semlegesítik a világ aprócska megmentői a förtelmes puncspancsot csillagfénnyel).

Kovács Géza szeretnivaló rendezése mindeközben Vitéz László életörömöt sugárzó, győzedelmes, halhatatlan, bodzabél-szívű örökségét is mozgósítja a történetben. A két feleselő kesztyűbábangyal láttán (az egyik kicsit bumfordibb, mint a másik, a nagy párosok hagyománya szerint) már éppen elkap minket a heurékaélmény, amikor a forduló díszletfalon, félárnyékban föltűnik (aztán később is kifordul, befordul) egy ottfelejtett plakát, amely a pirossipkás fababa eljöveteléről ad hírt. Vagyis nincs tévedés: a gonosszal mindig derekasan szembeszálló, nem tipikus szuperhős Vitéz László – akinek kiterjedt külföldi rokonsága van - tényleg itt jár a kertek alatt, hogy hozzájáruljon a világ megmentéséhez. Nemcsak az angyalpáros hordozza ezt az örökséget, hanem az Ármányos puncspancs (szintén nem tipikus) hőspárosa: az öreg macska és a dohogó holló is.

A bábtípusok világosan, szépen fogalmazzák meg a mesét: a két angyal, a macska és a holló paravános kesztyűbáb képében kel életre – ők adják nekünk a mesebeli biztonságot. A két gonosz varázslórokon maszkot visel – mintegy mitológiai átmenetként a báb és az ember között. (A gonoszság – hát igen – az emberben lakik. Ahogyan a jóság is.) A kesztyűbábok Kovács Bálint, Fritz Attila és Kőmíves Csongor kezén kelnek virgonc életre. Lidérczyt, a kétségbeesett varázslót Kosznovszky Márton játssza: furcsa feszültség keletkezik a torzítatlan fiatal férfihang és a köntösből kinyúló torzonborz, koravén varázslófej között. (Talán látszat és lényeg feszültsége mutatkozik meg itt? Talán a varázsló is csak buta megfelelési kényszerben szenved?)

A Lidérczyhez betoppanó, duplán gonosz nőrokon (majdnem) mindent visz a premieren: Gyurkovics Zsófia olyan manökenstílust, olyan kaucsukbabás, kifordított-kitekert testet, parádés mozgást ad a félelmetesen csinos boszorkamaszknak, hogy muszáj Hollywoodra gondolni: Meryl Streep vagy Goldie Hawn is elismerősen csettintene, ha látná – bármelyiküket helyettesíthetné a Jól áll neki a halál című Robert Zemeckis-vígjátékban. (Arról nem beszélve, hogy ott is ármányos puncspancs készül, kis fiolákban porciózva.)

Vitéz László örökösei a mesebeli törvények szerint a legeslegutolsó pillanatban megálljt parancsolnak a bajkeverőknek: semlegesítik az üstben rotyogó, ármányos puncspancsot.

Megmentik a világot – bár a világ erről mit se tud. Vigyázzanak ránk ezek a kócos kis angyalok.

Michael Ende: Ármányos puncspancs – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Dramaturg: Gimesi DóraLázár Magda fordítása alapján

Zene: Kiss Dávid

Tervező: Grosschmid Erik

Rendező: Kovács Géza

Játsszák: Császár Erika/Gyurkovics Zsófia, Fritz Attila, Kosznovszky Márton, Kovács Bálint, Kőmíves Csongor

Bemutató: 2018. október 14.