Az elvágyódás elégiája

Madarak voltunk címmel készül új bemutatóra készül a Vojtina Bábszínház. A rendező, KOVÁCS GÉZA, aki korábban a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban állította színpadra a darabot, az elvágyódás elégiájának nevezte a Galuska László által írt mesét.

Bár a szombathelyi előadás rendezését követően Kovács Gézában évekig nem fordult meg a gondolat, hogy újra foglalkozzon a darabbal, Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház igazgatónőjének felkérésére mégis elkezdte érdekelni, vajon más hangsúlyokkal, más környezetben hogyan szólalna meg ismét a történet.

Ugyan tisztában van vele, hogy a szcenírozás a maga egyszerűségénél fogva, a bábok mozgatása sok mindent meghatároz, mégis szeretne új rendezői utakat bejárni.

Az előadás egy körszínpadon játszódik, amely egy belső világképet, egy szűkített univerzumot szimbolizál. A színpadkép legfontosabb elemei egy sokféleképpen mozgatható, két keréken guruló kocsi, valamint néhány lecsupaszított fa. A bábok naiv ábrázolású, asztali bunraku-típusú bábok.
A történet primer szintjén egy emberpár életébe kapunk betekintést négy epizódon keresztül, tágabb értelemben egy közösség kollektív tudatában létező össztörténetével ismerkedhetünk meg. Ezt a gondolatot olyannyira fontosnak érezte Kovács Géza aláhúzni a szombathelyi előadásban, hogy jelenetenként más-más színésszel játszatta el a két főszereplőt. Most szeretne kísérletet tenni rá, hogy egy színészpáros alakítsa mindvégig ezeket a szerepeket. (Dénes Emőke és Hajdú Péter)
A történet egyéb karakterei (Cirkuszigazgató/Szipirtyó/Ördög/Farkas – Schneider Jankó; Angelika, az angyal – Nagy Viktória Éva; Háromszemű, Szipirtyó lánya – Telenkó-Oláh Tímea; Fürge, a csacsi – Reschofsky György) a reál szerepépítéshez képest távolabb lévő, beszűrődő elemek. A negatív figurák oldva a történet líraiságát a játék és a szöveg szintjén is humorosak. A színészek éppúgy, mint a zenészek, még ha nincsenek is jelenetben, koncentrált figyelemmel követik a cselekményt, végig színpadon vannak. Az akusztikai környezet meghatározó része, alakítója a történet szövésének.

A drámai alaphelyzet egy döntésből születik. Látunk két erejének teljében lévő embert, akik kilépnek egy kapun, ezzel maguk mögött hagyják azt, ami számukra a biztonságot jelentette, és belépnek egy új, ismeretlen világba. Mielőtt azonban ez megtörténik, felidéződik a múlt, megelevenednek az emlékek. Négy életkorban – ehhez társítva négy évszakban – látjuk viszont a párt, ahol eltérő dinamikával – belső vagy külső kényszer hatására – hol az egyik, hol a másik fogalmazza meg az elvágyódását – tulajdonképpen újra és újra a menni vagy maradni dilemmája merül fel alapproblémaként. Minden esetben meggyőzik azonban egymást, hogy miért jobb mégis maradni.    

„Sokkal időszerűbbek lettek az előadás által felvetett kérdések, mint évekkel ezelőtt. Hányan kerültünk már olyan döntéskényszerbe, amikor az eddig megszokott életünk kereteit kellett felborítanunk. És ha megtettük ezt a lépést, vajon hányan éreztük azt, hogy látszólag ugyan jobb lett az életünk, de a lelkünk már nem úgy működik, mint azelőtt.” – fogalmazza meg Kovács Géza gondolatait az előadás témájával kapcsolatban.

Miért pont az elvágyódás a központi eleme a darabnak? Egyáltalán honnan jött az ötlet, amiből Kovács Géza ihletet merített? Családi kirándulás alkalmával egyszer elvetődött a zempléni Bódvalenkére. Ez a 200-220 fős, többnyire romák által lakott település arról ismert, hogy épületeinek falait cigány származású képzőművészek festményei díszítik. A falu látványossága ellenére is nehezen élhető, nincs munkalehetőség, nincsenek közösségi terei, a nyomor és a freskók mesei világának furcsa abszurditása jellemzi.
Az egyik ház falán olvasható egy vers, Daróczi Ágnes Madarak voltunk című költeménye, amely egy cigány legendán keresztül beszél az otthonmaradás és elvágyódás érzelmi feszültségéről. Kovács Gézát sokáig foglalkoztatta, vajon hogyan lehetne egy előadás témája ez a hangulat, aztán megkereste Galuska Lászlót, aki mesét írt belőle, Khaled-Abdo Szaida pedig dramaturgként segített kész formába önteni a színpadi szöveget, Máriskó és Gergőce történetét.

„Valaha madarak voltunk
Isten tenyerén lakoztunk.
Egyik ágról másra szálltunk,
Ami kellett, rátaláltunk.

Mint a göndör, fehér felleg,
Napjaink oly puhán teltek.
A halál is, mint az álom,
Úgy jött el azon a tájon.”

Hol van ez a csodálatos vidék? Ahol Gergőce és Máriskó angyalt szabadít, boszorkát szomorít, ördöggel szántat, szamárcsikónak ad szárnyat. Ott, ahol kivirágzik a gyermekkor, felragyog az ifjúkor, megérik a felnőttkor, és beköszönt az öregkor tele. Ahol megszülettünk, felnőttünk, ahova mindig visszavágyunk. Ezen a tájon mesék születnek a kísértésről, fenyegetésről, kitartásról, szerelemről, családról.

Író: Galuska László Pál
Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida
Zeneszerző: Lázár Zsigmond
Tervező: Boráros Szilárd
Rendező: Kovács Géza

Játsszák: Dénes Emőke m.v., Hajdú Péter, Molnár Endre m.v., Nagy Viktória Éva, Telenkó-Oláh Tímea, Reschofsky György, Schneider Jankó

 

Fotó: Vojtina Bábszínház

További képek