Üveghegyeken innen (vagy már azon is túl?)

Mit jelent az Üveghegyeken innen (vagy már azon is túl?) kiállítás címe?
- Játékosságból kiinduló megjegyzés, ami a műanyag átlátszó tulajdonságára utal, – tehát bármelyik oldalán is állsz az üveghegynek, előrefelé és visszafelé is jól átláthatsz rajta, nemcsak innen, de azon túl is. 
A kiállításon bemutatott bábok elsősorban a Láposi Terkával való (a Vojtina Bábszínház játszószínházának művészeti vezetője – szerk.) közös műhelymunkánk eredményei. Az Őztestvérek (2014), Jancsi és Juliska (2015), A sárig kicsi kígyó (2016), A virágot lépő lány (2017) című előadásokban dolgoztunk eddig együtt, mely munkák alkalmat adtak arra, hogy a műanyag különböző megjelenési formáival kísérletezhettem.

Hogy kerültél kapcsolatba a báb műfajával?
- Korábban Kemény Henrik vásári bábjátékain túl nemigen ismertem a műfajt. Rumi László (bábszínházi rendező – szerk.) révén kerültem közelebb a szakmához, aki egy előadás bábjainak a kifaragásához kért tőlem segítséget. Elégedettek lehettek a munkámmal, mert visszahívtak. Soha nem dolgoztam ezelőtt három dimenzióban, engem a fekete-fehér grafika érdekelt, tulajdonképpen a bábszínháznak köszönhetem, hogy szobrász lett belőlem. Később a Kovács Géza által vezetett kecskeméti amatőr bábcsoportból hivatásossá vált Ciróka Bábszínház műhelyese, majd műhelyvezetője lettem, ezzel hátrahagyva a szabadúszói létet. A döntésben elsősorban az játszott szerepet, hogy akkor alapítottam családot.

Képzőművészként, zenészként, báb- és díszlettervezőként egyaránt tevékeny alkotóember vagy. Ha megkérdezik tőled, hogy mi a foglalkozásod, mit válaszolsz?
- Alapvetően szobrásznak érzem magam. Minden, amivel foglalkozom, legyen az báb- vagy díszlettervezés valamilyen formában a szobrászathoz kötődik.

Az önkifejezésnek miért pont ezt az útját választottad?
- Érdekes, mert a zene sokkal korábban kezdett foglalkoztatni, ugyanakkor gyerekkorom óta mindig is szerettem barkácsolni, rajzolni. (Gyula a mai napig tagja az általa is alapított Úzgin Üver zenekarnak, mely a világzenéhez hasonlóan, a hagyományos népzenei elemekből kiindulva teremt sajátos hangzásvilágot. – szerk.)
Az hogy én szobrász szeretnék lenni, csak később jött, tulajdonképpen egy tévedés vezetett erre a felismerésre.

Mi az a plusz, amit a művészetben megtalálsz szemben egy civil pályával?
- Számomra minden egyes pillanat ünnep, amikor egy tiszta, fehér papíron létrehozhatok valamit. Azt gondolom, hogy mi, művészek valamiféle pozitív vagy negatív traumát próbálunk kidolgozni magunkból, amikor alkotunk. Akkor tudok igazán egyesülni a külső, és belső világommal, amikor dolgozom, amikor ki tudom magamból rajzolni az örömömet, fájdalmamat, amelyet magánemberként nem feltétlenül tudok kifejezni. Az adott témát, ami épp foglalkoztat sokféleképpen – formailag, látványilag, zeneileg – képes vagyok előhívni. Ez az építkezés sok évig is eltarthat, de ha az alapkövet jól tettem le, akkor bármilyen messze eljuthatok.  

Milyen témák foglalkoztatnak most?
- Magánéleti problémák miatt sok minden összekuszálódott körülöttem, pár évvel ezelőtt Kecskemétről Budapestre költöztem, most pedig újra vissza. Új rendszert kell kiépítenem, és amíg ez nem történik meg, addig nincs kimondott inspirációm a szobrászathoz, a zenéléshez. Nem érzem ugyanakkor, hogy ez akkora probléma lenne, időnként szükségem van olyan periódusokra, amikor fel tudok töltődni valahol máshol, most a színház jelenti ezt számomra, ennek az ideje jött el.

Korszakolható a művészi pályafutásod?
- Ezen még nem gondolkoztam, lehet túl fiatal vagyok még hozzá. Talán a különböző anyagokkal való kísérletezéseimet lehet korszakokra bontani. A pályám elején a természetes matériákat részesítettem előnyben, a műanyaggal, a hungarocellel csak azt követően kezdtem foglakozni, miután szembesültem olyan alapvető bábszínházi kritériumokkal, mint a minél könnyebb súly, a strapabíróság, a törhetetlenség.

A munkádat elemző írások elsősorban a játékosságot, a műfaji határátlépést, a kísérletezést említik. Milyen belső alkotói attitűdből fogalmazódik ez a hatás?
- A szabadságérzetből alapvetően, amikor mindenféle kötöttség nélkül tudok egy anyagot használni. Próbálom nem követni a trendeket, persze azt is megoldom, ha keretek közé vagyok szorítva, mint például a színházakban. Ebben az alkalmazott művészetben azt szeretem, az a csodálatos, hogy levetkőzhetem az önző művésziességemet, és kapcsolatokat teremtve, más fejével gondolkozva alkothatok egy csapat részeként. Mostanában egyre kevésbé szeretek egyedül dolgozni.  

Fotó: Majoros Gyula, Vojtina Bábszínház