Magamat is elültetem – Gergye Krisztián és a fák

Gergye Krisztián alkotói világában hol erdővé, hol motívumsorrá rendeződnek a fák.

A fa kultúrtörténete, mitológiája olyan dús, olyan szerteágazó – akár a gyökérzete, akár a lombja -, hogy fölösleges részletekbe bocsátkozni. A tudás paradicsomi fájától a mesebeli életfán és az őrizni nehéz, aranyalmákat termő Tünde-fán át a babérfává változtatott antik nimfáig ezer történet létezik, ezer árnyalatban: a fa az emberi élet vágyott és valóságos, röghöz kötött, mégis folyton változó, eleven (jel)képe. Vagy inkább átmenet, határsáv: báb és ember, mozgás és mozdulatlanság, véges és végtelen között. Mit jelent/het a fa egy – sajátos és saját mitológiát nevelgető - táncos-koreográfus számára? Talán éppen ezt. A fa háromszor – három Gergye Krisztián-előadásban.

(Egy.) Gergye Krisztián Társulata a 2011/12-es évadot létezése (nem működés, nem fönnállás, hanem létezés – ez a társulat saját definíciója) 10. évfordulóját. A születésnap alkalmából jött létre a Trilógia Maraton című sorozat, amelynek minden egyes előadása (performansza) egyszeri volt és megismételhetetlen. A legelső - rögtön ezerszer is jelképesen – Gergye Krisztián szülővárosában, Kőszegen: 2011. július 27-én még napsütésben indult a Feltépett múlt – Passio (ir)reversible. Van ajánló, amely azt írja, hogy „irreversible”; aztán már inkább a „reversible” terjed el és kanonizálódik. Két, homlokegyenest az ellenkezőjét jelentő fogalom, de Gergye Krisztiánra valahogy ez a „homlokegyenest ellenkező” is jellemző. (Visszafordítható és visszafordíthatatlan – a fa mindkét létezésmódot tudja.) Ha a színház próbája az emlékezet, akkor a kőszegi passió megtette a magáét: az alaphangulata, egy-egy képe, mozdulata ma is élesen – az illúzió szerint pontosan – megvan. (Anélkül hogy segítségül hívnánk az előadás írásbeli rögzítésére, elemzésére tett kísérleteket.) Először a fény, a megkínzottan is szép zsinagógánál. A feltépett seb, a feltépett történelmi múlt. Az omló-romló épület körül zöldell minden: az élet él – és élni akar. Lőrinc Katalin és Gergye Krisztián: néha mint egyetlen élőény. Aztán indulás a Kálvária-dombra, lélegző fák között. Megyünk. Levegőt veszünk. Fáradunk, megyünk. Fönn, a Kálvária-templomnál előbb a kinyíló tér, a táj. Aztán Gergye Krisztián egészen személyes magánmitológiája – végeérhetetlen mitológiai tükörrendszerbe helyezve -, fájdalmas, rejtőző és már-már szemérmetlen föltárulkozás, az önkeresés kínjai, játékos iróniába mártva. A képek és párhuzamok tobzódásából kiemelkedik és rögzül egyetlen mozdulat, egyetlen kép: a paradicsomi facsemetét Gergye Krisztián – a legkisebb fiú, a nagy útra induló kis királyfi – nem gyökerével, hanem lombozatával ülteti el, mártja a földbe. Kétségbeejtően szép és jelentéses a látvány: zöld fák fölött, kék ég alatt meredezik, kalimpál a fordított fácska, amelynek egyszer csak mintha a gyökérzete válna lombbá. Bár ez is csak illúzió. Sokkal inkább heroikus-ironikus kudarc- és győzelmi jelkép ez a Gergye-fa: az ön- és otthonkeresés kudarca és felemás diadala. De ha nem volna kudarc, nem lehetne folytatás: határok újabb és újabb átlépése.

(Kettő.) De van folytatás. Pontosan egy évvel később a hajdani téglagyári barakkban – itt terelték össze a zsidókat a II. világháborúban, Kristóf Ágota 9 évesen jegyezte meg az „embernyájat” - újabb Gergye Krisztián-bemutató tanúi és részesei vagyunk Kőszegen, a várszínházi szezonban. Már tudjuk, hogy 2011. július 27-én, a Passio (ir)reversible egyszeri és megismételhetetlen premierje napján halt meg Svájcban Kristóf Ágota/Agota Kristof, aki egész életében – elveszett önmaga keresésében – gyerekkora városába, az elveszett paradicsomba, Kőszegre vágyott vissza, és azóta meg is érkezett. Évfordulós premier 2012. július 27-én az Egy elsurranó patkány, Gergye-rendezésben: nemcsak kőszegi ősbemutató, hanem magyarországi is – A Nagy Füzet írójaként már talán számontartjuk (bár Szász János filmje még nincs meg), a színpadi szerző Agota Kristofot egyelőre senki nem ismeri. Bűnös és áldozat, fogoly és börtönőr, diktatúra és szabadság néz farkasszemet a barakk invenciózusan kettéosztott hatalmas terében (a teljes játéktér egyszerre nem fogható be: se szemmel, se ésszel – egyrészt úgyis minden egész régen eltörött, másrészt elválaszt a határsáv, a kerítés, a vasfüggöny, nincs átjárás). Agota Kristof drámája történelmi távlatba helyezi a személyes tragédiát: feltépi – tépi fel – a múltat. Az Egy elsurranó patkány-előadáshoz is szükség volt fákra: dézsákban magasodtak a kerítés fölött. Egy díszletfa növekedésnek indult: új leveleket hozott a premierre. Aztán a barakkban volt még egy előadás, aztán az Egy elsurranó patkány rövid időre beköltözött a Nemzeti Színházba: más tér, más hatás.

(Három.) Gergye Krisztián a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban rendezett-koreografált előadást A vihar kapujában című Müller Péter-darabból, amely Akutagava Rjúnoszuke novellái és Kuroszava Akira filmje alapján készült; az idén januárban volt a bemutató. Az újabb „összművészeti projektet” – amelyben naturalizmus és stilizáció is összetalálkozik - díszlettervezőként Zöldy Z. Gergely jegyzi. És ha az Egy elsurranó patkány-előadásból (az erős színészi jelenléteken – mindenekelőtt Hollósi Frigyes jelenlétén - túl) elsősorban az érzet és a látvány maradt meg az emlékezetben, akkor A vihar kapujában sem (itt-ott didaxisba forduló, túlbeszélt) szövegvilágával, hanem a látványával hat elsősorban; beleértve Pap Lujza elsötétülő, fölragyogó tekintetét is. És megint a fák.

A japánosan stilizált, gyönyörű színpadkép meghatározója a nyírfaerdő. Csakhogy ezeknek a Gergye-fáknak nincs gyökerük: lebegnek, néha táncolnak a talaj fölött; fehér marionettfigurák.

 

A fotókért köszönet a szerzőknek.