Csak ugrálni kell

Ölbei Lívia | 2018-02-19

A hazudós egér évekig a csillagokban lakott, az Erdei Kocsmában legalábbis ezt beszélik. Most viszont beköltözött a Mesebolt Bábszínházba, ahol Varga Bori szeme úgy ragyog, mint a páros égi csillag. Na jó, Kőmíves Csongoré is. A csillagos ég – az csillagos ág; és viszont.

A 2016-os szombathelyi Lila fecske-előadás kedvességével játékosságával, ötletességével vetekszik a vadonatúj Lázár Ervin-mese, A hazudós egér kedvessége, játékossága és ötletessége, bár az összehasonlítás elsősorban abból következik, hogy ezt is, azt is Veres András rendező-dramaturg és Rumi Zsófia tervező jegyzi. De ha összehasonlítás: mindkét előadás alapanyaga elsőrangú irodalom. A Lila fecske Nemes Nagy Ágnes-versekből fűz lírai „történetet”, A hazudós egér viszont eredendően történet: szülőatyja, Lázár Ervin által a zsigereiben hordozza a mesemondás örömét. Ez természetesen egyáltalán nem zárja ki a hol lírai, hol humorban megfürdetett, sőt itt-ott filozofikus csillámlást. Veres Andrásnak pedig különös érzéke van ahhoz – mintha patak partján mosná az aranyat -, hogy felfedezze és adekvát bábszínházi nyelvre fordítsa ezt a bizsergető, melengető csillogást.

Egy ízig-vérig mese olyan színpadi világot, olyan keretet kíván, amelyben könnyebben fölismerhető a különben is régről ismerős: a hagyomány. A „kevesebb több” elvet sikerrel működtető Rumi Zsófia A hazudós egér-előadáshoz rafináltan egyszerű paravánrendszert tervezett. (Ebben meg halványan a nemrég bemutatott meseboltos Rumcájsz világa tükröződik. De természetesen egyáltalán nem másolásról van szó, a különbségekre érdemesebb figyelni. A tükröződés oka inkább abban keresendő, hogy itt is, ott is erdő.) Az egymás mögött egyre magasabbra törő három paraván nemcsak a sűrű erdő – egyúttal ház, vagyis otthon - mesebeli illúzióját adja, hanem sok lehetőséget is: a játékra. Egy óvatlan pillanatban kiderül például, hogy a stilizált paravánfalak átjárhatók. A fal nem is fal, hanem rugalmas, alul-fölül rögzített szalagfüggöny, amely pattan és nyúlik, de nem szakad; amelybe jól bele lehet gabalyodni: a veremjelenethez (lenn a Farkas) és a fergeteges, burleszkes verekedős jelenethez (Róka és Kos, mert ilyen a boksz) nincs ennél alkalmasabb szerkezet.

Ha paraván, akkor kesztyűsbáb: Egér és Egérné. Az Erdei Kocsma közönsége – a Mókus, a Borz, a Szarvas stb. – síkbáb képében bólogat a pultnál (erre is jó a paraván). És vannak még különös, mifelénk ritkán látható lények, a bábszínház kentaurjai: Rumi Zsófia – a marionett mintájára - humanettként azonosítja őket, de mondhatjuk fejbábnak is. A Róka, a Farkas meg Kos teste olyan, mint valami gyömöszölhető, álomba ölelhető plüssfigura, a fejük azonban egyszerűen sapka (mostanában kisgyerekek hordanak hasonlót): az előbbi most Kőmíves Csongor, az utóbbi kettő Varga Bori fejére illik. A fej és a játékosok mellkasa előtt himbálózó, életre kelő test össze-nem-illősége groteszk hatást eredményez; pláne, hogy a Farkas füle alkalomadtán úgy viselkedik, mint a duda – vagy a nyomásra hangot adó gyerekjáték. Ezer hasonló apróság teszi bájossá, szeretnivalóvá az előadást, öltözteti föl jó melegen a történetet, amelyben a csillagokba vágyakozó, mindig nagyokat mondó, a világra is rálicitáló pici Egér pont a nagyotmondásával húz ki másokat – a nála jóval méretesebb Farkast meg a Kost - a bajból. Így kimondani mennyire fűrészporos és didaktikus – jobb látni, olvasni, elmesélni. Milyen szép, amikor az öntudatlan, félelmében reszkető Kos ráébred, hogy de hát jókora és alkalomadtán félelmetes, önvédelemre való szarvakat hord a fején: „Hupa, móres, hupa.” Sikerélmény. (Arról a finomságról nem beszélve, ahogyan Lázár Ervin – a titokban talán költő és meseíró Egér által - szókincset gyarapít. Például aki „hordja az irháját”, az menekül.)

Veres András rendezése pontosan, szépen – ahogy a csillag megy az égen – vezeti végig a közönséget a történeten, miközben a több figurába is (szó szerint) belebújó két színész folyton finoman érzékelteti az „elkülönböződést”: ez most narráció, ez most játék. Bár a narráció voltaképpen teremtés: a szó mágiája – apró, gyerekjátékszerű beavatkozásokkal.

A mese mindig – út. Az Egér is nagy utat tesz meg: már az elején elindul hazafelé – hóna alatt a feleségének szánt csilingelő harangvirág. A kalandok után az a happy end, hogy szerencsésen hazaér. Itt kerül igazán közel a csillagokhoz: fönn, a díszlet sarkán-tetején áll a házikó, ahol aggódva-zsörtölődve várja őt Egérné.

Van még egy mágikus, sokféle áttűnésre képes szereplője (kelléke?, bábja?, díszleteleme?) az előadásnak: a harangvirág égi párja az a csilingelő csillagos ág, amelynek hajlásában a védelmezőn fölénk boruló égi ernyő hajlása köszön vissza. Amikor az Egér rákezdi, hogy „a csillagokról jut eszembe…”, a narrátori hang – Varga Borié - veszi át a szót: „Itt elakadt, mert tekintete kirévedt az ablakon, s meglátta a csillagokat.” Elsuhanó, mélységeket-magasságokat nyitó pillanat: a csillagos ág – az nem más, mint a csillagos ég? A sétához való napernyőnek is alkalmas aranyág - világ tengelye, aranyfa ága - a végén visszakerül a helyére: Egér és Egérné házikója fölé. Na lám: a szívük egy nagy harangvirág.

Száz szónak is egy a vége: az egerek már régóta jól érzik magukat a Meseboltban. A Minden egér szereti a sajtot című Urbán Gyula-mesejátékot (Kovács Petra 2013-as rendezése) az évadban felújítoták; Veres András saját, Ágoston nevű, repülni vágyó egerének történetéből pedig nemrég Kovács Géza rendezett előadást a Mesebolt és a Ziránó Színház koprodukciójában. És most megjött A hazudós egér, akitől például megtanulhatnánk, hogy sötét verem alján kucorogva is van kiút: „Csak ugrálni kell.”

 

Lázár Ervin: A hazudós egér – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Tervező: Rumi Zsófia

Zeneszerző: Gyulai Csaba

Rendező-dramaturg: Veres András

Játsszák: Kőmíves Csongor, Varga Bori

Bemutató: 2018. február 18-án

Tovább a galériába


Fotó: Trifusz Ádám - Mesebolt Bábszínház

További képek