Bodzabélszívű Rumcájsz

A Mesebolt Bábszínház komótos, ölbe fészkelődős, napsugaras és holdbeli csónakos Rumcájsz-mesét kínál. Különben pont olyan ez a becsületes, torzonborz jicíni zsivány, ahogyan a régi cseh rajzfilmsorozatból emlékszünk rá. És persze egészen más.

Mint amikor a karácsonyi kisvasúttal nem a megajándékozott gyerek, hanem a papa játszik a legnagyobb örömmel: végre valóra válthatja elkótyavetyélt álmait. Kicsit így vagyunk a szombathelyi Rumcájsz-előadással, amelyet talán izgatottabban vártunk – mi, akik ismerjük a főhőst még a múlt századból -, mint a mai gyerekek. Bár nemcsak a tévé képernyőjén tűnik föl időről időre újra a Rejtekadó erdő híres lakója, hanem a Rumcájsz- és a Manka-könyv is több kiadást megért magyarul az utóbbi évtizedekben; beleértve a 21. századot. (A Móra Könyvkiadó 2008-as Rumcájsz-kiadását fordítóként Balázs Andrea jegyzi, a 2004-es Manka-kötetet Karsay Katalin fordította.) Így vagy úgy: Rumcájsz klasszikus mesehős, nemcsak a cseh, hanem a magyar kultúrának is része (tulajdonképpen kb. úgy, mint Shakespeare): ha azt mondjuk valakiről, hogy „Rumcájsz”, nincs szükség bővebb magyarázatra. Aki Rumcájsz, az köpcös, szakállas, kissé karcos, de azért kedves. Ami meg a kisvasút-hasonlatot illeti: bár Rumcájsszal – mint más hősökkel - a mai gyerekeknek szépen meg kell ismerkedniük, a találkozás minden bizonnyal hosszú távra szól, és az öröme sem marad el. Ráadásul bábelőadást nézni kicsiknek és nagyoknak együtt is lehet, sőt: ajánlatos.

Főleg, ha a szombathelyi Rumcájsz-bemutatóról van szó, amely a ráérős, összebújós, bensőséges történetmesélés hagyományát követve választ el igazat hamistól, segíti győzelemre a jót. A Rumcájsz- és Manka-motívumokból Szász Ilona írt bábszínpadra való mesét, a rendező Kovács Géza. Idő kell a nap meg a hold járását követő történet kikerekítéséhez - és a befogadásához is. A kisvasút-hasonlat pedig még legalább egy okból sántít: Rumcájszra nem kell vágyakoznunk, Rumcájsz régóta megvan nekünk. Ráadásul nem rövid epizódokban, nem részleteiben, hanem inkább elringató, összebújós, napsugaras érzésgombolyagként. A Mesebolt-bemutató például arra is jó, hogy fölelevenítve kifényesítse ezt a létező, de már szunnyadó érzést. Ahogyan Manka gyűrűje fölragyog, ha kisüt a nap – és elveszti fényét, amikor a nap nyugovóra tér.

Azonnal elbűvöli, kíváncsivá teszi a nézőt a látvány. Tervezője Trifusz Péter iparművész, grafikus, aki évek óta jegyzi a Mesebolt plakátjait, és nemrégiben a tervezéssel is megpróbálkozott: mindjárt látványos eredménnyel. (A Kirikou és a boszorkány című meseboltos előadás 2017-ben, a 9. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle versenyprogramjában elnyerte az ASSITEJ Üveghegy-díját; nem utolsósorban a varázslatos látványnak köszönhetően.) Úgy tűnik, Kovács Géza és Trifusz Péter találkozása tényleg egy szép, hosszú szakmai barátság kezdete, illetve most már folytatása: az együttműködés sikeréhez talán a habitusok hasonlósága is hozzájárul, hiszen mindkettejüket valami szelíd, érzékeny eltökéltség jellemzi. Ha Rumcájszhoz hozzátartozik az erdő, akkor az előadás világát mi más határozhatná meg, mint a fa. A bábos paravánt finoman újraértelmező, sokdimenziós (de még a mesék-mítoszok háromosztatú világát is magában rejtő) díszlet simogató pasztelljeivel egyszerre idézi - jeleníti meg - Jicín városát, a Jicínen túli sűrű erdőt (mikor melyiket), miközben az, ami: festett színházi kulissza. Képzőművészeti alkotás – vagy inkább olyan, mintha gyerekek építették volna föl a szőnyegen, csak éppen nem műanyagból, hanem fából való, békebeli építőkockákból. Bár a geometrikus formák között, az égbe szökő éles csúcsok egyensúlyozására föltűnik a kerekdedség, a körforma: a tömött-fonott falomb. Mindeközben ez a díszlet apró, rebbenő varázslatokra képes: a fák között átcikázó patak például villámmá változik vihar idején. A meseboltos Rumcájsz-előadás világa úgy őrzi meg a Václav Ctvrtek-meséket egyenrangú alkotótársként illusztráló Radek Pilar figuráinak – és környezetüknek – a jellegzetességeit, hogy szinte észrevétlenül újra is fogalmazza őket.

Ebben a szemnek kedves, szeretnivaló világban otthonosan mozognak a (kesztyűs)bábok – és a lombok közül időről időre narrátorként, kommentátorként, kórusként, csacsogó madarakként előbukkanó színészek, akiknek a bábok mozgatásán és a folytonos értelmezésen túl főleg a hangjukkal van sok dolguk. Az ellentétes karakterek (sokszor gyorsváltásban való) megformálása igazi bravúr (és titokban talán azt is jelzi, hogy jó meg rossz egy tőről fakad). Császár Erika és Kőmíves Csongor mellett találkozhatunk az újonnan Szombathelyre szerződött Fritz Attilával és Varga Borival. Amit látunk és hallunk, meggyőző - és akkor a lombok közül előtűnő mosolyokról, ragyogó tekintetekről még nem beszéltünk. Nemcsak a női és férfiszakasz van egyensúlyban (ami a számarányokat illeti), hanem Rumcájsz és Manka kapcsolata is: Manka igazi főszereplő, mindig a helyén van az esze meg a szíve. Mindig tudja, hogy melyik „az igazi Rumcájsz” – és mikor kell sürgősen föloldani a gonosz varázslatot, amelynek előidézésében rendszerint Csoroszlya boszorkány meg az ördög és az elviselhetetlenül sznob grófné a főkolompos.

A mese most a kedvtelve és szorgalmasan dolgozgató Rumcájsz kiakolbolításával kezdődik: a cipészmester állítólag megsérti a grófot, amikor lábacskának nevezi „gigantikus talpát”. (Meg hogy látott már ennél nagyobbat is. A „nagy lábon” és „nagylábon” élő, hatalmukkal visszaélő uraságok címerében ott virít a hatalmas láb, figyeljük csak meg, amikor kicsapódik a kétszárnyú díszletajtó.) Csermely tündér közreműködésével, de szívet és sorsot is próbára téve – vagyis a választás személyes felelősségét sem mellőzve – az erdőben magányos Rumcájsz megismerkedik Mankával. A meseboltos történet ott végződik, hogy sok kaland után Rumcájszék visszatérnek a Rejtekadó erdőbe: az utolsó pillanatban pici pólyában megjelenik Csibészke is. (De ez már – ahogyan Császár Erika mondja – egy másik történet.)

Talán a finoman környezettudatosságra nevelő (ez így milyen hidegen, hivatalosan hangzik) Csermely tündér varázsigéje – csiribiri -, talán a bajból holdsarlón kimenekített Rumcájsz és Manka képe; talán a mosás közben fölszálló, a munkát is szivárványos varázslattá változtató színes buborékok, talán a bájos fababák teszik: a történet szövetébe észrevétlenül beleszövődnek Weöres Sándor univerzális költői világának csillámló szálai. Weöres bábszínpadának fababái népesítik be a Rumcájsz-történetet, az ördögverés derekasan megállná a helyét bármelyik Vitéz László-mesében. (Csak éppen palacsintasütő helyett most Manka főzőkanala veszi föl a harcot Belzebubbal.) Úgyhogy amikor a történet a mitologikus idő működésének szabályai szerint körbeér - miközben magasabb szinten hoz megnyugvást -, a tűnődő mesedal mögött fölsejlik a Holdbeli csónakos halhatatlan, szívfacsaróan vidám, mindig a kezünk ügyében lévő, talizmánnak való kis indulója: „Véget ért a bujdosás és a galibák. Ki se bírta volna más, csak mi, fababák. Nem hal bele semmibe, aki úgysem él. Jó, hogy mink babák vagyunk, szívünk bodzabél.”

Bár a galibák annak rendje és módja szerint elcsitulnak, Rumcájsz bujdosása nem ér véget: a bujdosás válik számára otthonossá, ez a happy end. Az előadás nyitódalának fordulatát - „tán igaz se volt” - Varga Bori kiigazítja, amikor narrátorként útnak indítja a történetet: „De az én mesém bizony olyan igaz, mint ahogy itt állok előttetek.” Zárszónak azonban a „tán igaz se volt” marad – és hozzá Bori talányos mosolya. Úgy engedjük el a mesét meg a holdat, mint valami könnyű, áttetsző léggömböt, amely egyre magasabbra száll, mi meg csak nézünk utána.

Václav Ctvrtek: Rumcájsz – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Rendező: Kovács Géza

Tervező: Trifusz Péter

Dramaturg: Szász Ilona

Zeneszerző: Takács Dániel

Játsszák: Császár Erika, Fritz Attila, Kőmíves Csongor, Varga Bori

Bemutató: 2018. január 14-én

Fotó: Trifusz Ádám/ Mesebolt Bábszínház

További képek