Pillangóhatás: mint a füst, elszállnak a fekete falak

Ölbei Lívia | 2017-12-28

Ha Ország Lili kedvelt műfaja-technikája-eljárása volt a kollázs, akkor a Befalazva – In memoriam Ország Lili című előadást miért ne lehetne meghatározni kollázsként. Ha kollázsnak tekintjük, talán közelebb jutunk esztétikájának nyitjához is. A rendező-koreográfus Gergye Krisztián az utóbbi időben mintha a lélek súlyát szeretné megmérni: a különbséget keresi élő és élettelen között. És ehhez a báb a legalkalmasabb médium.

Sokféle anyag és forma, sokféle minőség „fölragasztásából” született meg az Ország Lili (1926-1978) életére, művészetére egyaránt reflektáló bemutató, amelynek helyszíne – ha tetszik, a „fölragasztás felülete” – is többszörös jelentéssel bír. A Budapest Bábszínház az Állami Bábszínház jogutódjaként ezzel az előadással mintegy visszafogadja „falai közé” azt a művészt, aki anno – 1950-től 54-ig, illetve 1960-tól haláláig – nem egyszerűen munkahelyet, hanem több kollégájával együtt menedéket talált itt; előbb díszletfestőként, aztán a festőműhely vezetőjeként. A centenáriumi Ország Lili-kiállítás után a Befalazva-bemutató nyilván szintén sokat hozzátesz, hozzátehet a képzőművész megismeréséhez; legalább a megnevezés szintjén. Ettől a tisztelgő gesztustól nem lehet eltekinteni, ha a Befalazva-előadásról beszélünk - főleg, hogy a premier összekapcsolódott a bábszínházi stúdió névadójával. A névadás gesztusát az alkotók beemelték az előadás szövetébe-szövegébe: „Egy hölgy: Mi ez itt? Kérem szépen. Játszótér?! Jegyszedő: Nem, Ország Lili. Egy hölgy: Az ki? Jegyszedő: Hát a terem. Egy hölgy: Én? Nem. Jegyszedő: Márminthogy így hívják. Egy hölgy: Engem? Jegyszedő: Nem, nem… A stúdiót.” Az idézett dialógustöredék vásárias-burleszkes-ironikus hangneme egyrészt minden bizonnyal a névadóval óhatatlanul együttjáró emelkedettséget igyekszik tompítani, másrészt iróniája éppen Ország Lili „ismeretlenségét” mutatja föl. Persze kizárólag a „főhajtás” és emlékezés-emlékeztetés szándéka nem elegendő egy (itt és most) érvényes előadás létrehozásához. A kérdés éppen az, hogy ebből az alapállásból a rendezésnek hova és hogyan sikerült elrugaszkodnia.

(A lélek súlya.) A kortárstáncos – rendező, szerző, koreográfus - Gergye Krisztián és a báb kapcsolata egyre bensőségesebbé válik az utóbbi időben. A Gergye-táncjátékká transzformált Afonso Cruz-regény, a Kokoschka babája Zsigmond Varga nevű szereplője a fejébe veszi, hogy megméri a lélek súlyát. Varga végül arra jut, hogy a különbség élő és élettelen között a hagyományos módon nem kimutatható, a lélek súlya nem több egy könnyű lepke: a papilio demodocus súlyánál. A papilio demodocus a lélek mértékegysége. Mintha a lélek súlyát szeretné megmérni minden egyes bábelőadásban Gergye Krisztián is. Csak ő nem hidraulikus mérleget használ (mint a regénybeli Varga), hanem bábot – és táncot – és színészt. A lélekmérés azonban ezen a módon nehéz feladat, mert a lélek/lepke vándorol: hol a bábuba költözik, hol kiröppen belőle, hol visszaszáll. Elcsípni lehetetlen. Viszont szó szerint értendő, hogy a Gergye-előadásokban a báb: életre kel. A Befalazva-előadás legszebb, legemlékezetesebb pillanatai-képei is ezzel a „pillangóhatással” vannak szoros összefüggésben: egyetlen színész sem vehetné föl például a versenyt a tökéletesen kifaragott, kecses, kicsi Ország Lili-bábbal – tervezője Hoffer Károly - az eleven színpadi illúzió megteremtésében. Az illúzió akkor sem veszít az erejéből, amikor a föntről letekintő, korláton áthajoló színészek (Radics Rita, Spiegl Anna) a – lenn, a színpadon így még apróbbnak tűnő - kislánymarionettet mozgatják. Az élő és élettelen között húzódó hajszálnyi - léleknyi, lepkényi – különbségre játszik rá „a kislány és/vagy a babája”-vita, hiszen föntről, a távolból a különbség még kevésbé érzékelhető: „De kettő van, melyik kislány? Az a kislány, az meg a babája.” Különös sormintát ad ki az ember, báb – és az embert/bábot jelző, helyettesítő, kiváltó üres ruha. Egyik a másikkal fölcserélhető? Ráadásul itt több megkettőződés, sokszorozódás működik: a Vitéz László-bábot maga Vitéz László veszi a kezére; relativizálva, megkérdőjelezve az életet, de a halált is.

(Összművészet.) Gergye Krisztián évek óta sajátos, a sokféleségben is mindig jó eséllyel fölismerhető, csak őt jellemző, gondolatilag megalapozott színpadi világot épít. Talán elcsépelt, de ezúttal érvényes a fordulat: Gergye Krisztián összművészetet művel, rendezőként-koreográfusként-táncosként jegyzett előadásainak egy, bár természetesen meghatározó eleme a tánc; a látomásos látvány része. Kicsit más a helyzet, ha a Befalazva-előadást vesszük szemügyre. Csak egy kicsit más, hiszen ismét jellegzetesen „gergyekrisztiános” bemutató született; és nem csak azért, mert a rendező-koreográfus szerzőként és táncosként is közreműködik az előadásban, amelyben a Gergye Krisztián Társulatból ismert Barabás Anita szintén szerepet vállalt. Kicsit, de azért mégis más: hiszen most a Budapest Bábszínház magas minőséget képviselő társulata, közege adja az alapot, amelyre az Ország Lili-hommage jelképes és valóságos falai fölhúzhatók. Az együttműködés vitathatatlanul életképes, bár a mozgósított sokféleség néha mintha szétfeszítené a produkciót.

(Vitéz László & Vitéz László.) A Befalazva-kollázs alapeleme a szövegkönyv, amely maga is gazdagon rétegződik. A prológus vásári – vagy „ellen-vásári” – hangulatot teremt: egyrészt evidensen létrehozza a bábszínházi miliőt, másrészt párhuzamba állítja a múlt század 50-es éveiben saját közegéből elűzött Vitéz László világát Ország Lili világával-pályájával. A nivelláló egyformaság jegyében ezúttal szürke sipkát viselő Vitéz László & Vitéz László közvetlenül a nézőhöz forduló mesélőként lép elő, virtuóz szózuhataggal igyekezve tisztázni (vagy végképp megkeverni) az én-te-ő-mi-ti-ők kaotikus viszonylatait. Az elkésett néző magánszáma (illetve duettje a jegyszedővel) kimódoltan harsány (bár nyilván ez a szándéka is). A szavakban megfogalmazott, a színpadon valóságosan is fölmagasodó téglafal-kulissza a maga konkrétságában, megmagyarázottságában egyszerre idézi az ötvenes évek, illetve a szocializmusnak nevezett berendezkedés, a „múlt rendszer” levegőtlen bezártságát, Ország Lili jellegzetes-szorongásos falmotívumát – és a mostanában körénk növesztett falakat. A Befalazva bizonyos szempontból nem más, mint Ország Lili-életműkiállítás. Vagy időutazás: Lili-reinkarnációk jelzik az irányt. Az ős-Lili nem más, mint a mítosz habjaiból fölbukkanó, a Hold mögül leselkedő, férfiembernek egyenrangú társ: Lilith – akiről Pallai Mara álombeli hangján a felnőtt Lili mesél. Lilith a Fekete Hold, Gergye Krisztián testesíti meg – már-már testetlenül – a Lili mellől nem tágító fekete angyalt. (Miközben látványosan összedől a magtár. Újabb fontos Ország Lili-motívum, amely most nyelvileg is összecseng a magot csíráztató, holt anyagot életre bűvölő bábszínházzal: magtár-raktár.)

(Kint és bent is labirintus.) És bár a szöveg Balázs Béla nevezetes Kékszakállú-prológusának „palimpszesztjével” („Hol a színpad, kint-e vagy benn, urak, asszonyságok”) mintha arra figyelmeztetne, hogy itt valószínűleg inkább a lélek belső tájain járunk, az előadásban végül talán túlságosan is elkülönül a „kint” – nevezzük társadalmi környezetnek, történelemnek – és a „bent”; a benthez tartozik mondjuk az alkotói személyiség, a misztikum iránt fogékony lélek. A kettő viszonya pedig talán azért sem tisztázódhat, mert az egyik soha nem vezethető le teljes egészében, direkt módon a másikból, az egyik soha nem magyarázható kizárólag a másikkal. Még akkor sem, ha a „kint” ereje képes megnyomorítani, eltorlaszolni mindazt, ami „bent” van és meg akar nyilvánulni.

A szavak szintjén Pilinszky-idézet által jelenik meg Ország Lili életművének másik alapvető motívuma, a labirintus – mint az előadásban a látvány (a szépség) szintjén is fontos szervezőerő. Pilinszky beszéde – gyászbeszéd: vagyis az előadás kezdőpontja Ország Lili halálával, bizonyos szempontból tehát föltámadásának, a feledésből való kiemelésének lehetőségével esik egybe („in memoriam”). Mert „az élők elviselhetetlenek lennének halottak nélkül”. Az előadás így aztán nem kevesebbet ígér, mint azt, hogy végigvezet a szépség-labirintuson; de legalábbis megmutatja a bejáratát. (Jó, persze: a labirintusba be is kell lépni, nem visszafordulni.)

(Este jó.) Nem visszafordulni: van az előadásban egy váratlanul útmutató vezérmotívummá előlépő, gyöngéd, anyakézzel simogató, dúdolható, megint csak sűrű, messzire futó asszociációs hullámokat vető - a Befalazva kontextusában akár Auschwitzig is elérő – vendégszöveg, Zelk Zoltán verse, hogy „este jó, este jó”. Talán kizárólag erre a ringatózó dallamra kellene hagyatkozni, nem foglalkozni a megértés, az értelmezés nehézségeivel: „(…) Lassú tánc, lassú tánc, / táncol a plafon, / el is érem már talán, / olyan alacsony. / De az ágy, meg a szék / messzire szalad, / mint a füst, elszállnak a / fekete falak. Nem félek, de azért / sírni akarok, / szállok én is, mint a füst, / mert könnyű vagyok. (…)”

(Megszólal a Csendkirály.) A szövegtestben érzékelhetően kitapinthatók a Dragomán György által jegyzett monológok. A fal monológja (egyes szám első személyben) mintha a Vörösmarty Csongor és Tündéjéből ismert Éj-monológ mintájára, inspirációjára született volna meg: „Feljebb és feljebb, tovább és tovább. Emelkedni és vastagodni, elválasztani a teret, értelmet adni a végtelennek. Nélkülem semmi sem lenne, tágas és üres végtelen, pusztaság, némaság. Én vagyok a kezdet és a vég, a kintre és a bentre választom szét a semmit. Értelmet adok a létezésnek.” A fal monológja nem illusztrál: alátámaszt és kiteljesít. Az előadás egyik (ha nem a) csúcspontja mégis a Csendkirály-monológ: a néma fiú, illetve a néma Frici – illetve Szolár Tibor előadásában. Katartikus pillanat, amikor az addig kizárólag szinte artikulálatlan hangokat kibocsátó színész (minden értés félreértés) csöndben, tisztán, érthetően megszólal. Így születik meg – kínból, szorongásból - a művészet: „Soha többé nem kell már hallgatnom. Soha többé nem mondhatja rám senki azt, hogy néma.”

(Elsurran egy patkány.) És van itt még valami. A színpadon „megelevenedő” Ország Lili-képek, motívumok között – fal, magányos kislány – fölbukkan a Befalazva-előadásban a patkány is (igazi, óriási, plüss), amely akaratlanul visszavezet egy korábbi Gergye Krisztián-előadáshoz. Magyarországi ősbemutató volt az Egy elsurranó patkány című Agota Kristof-premier az egykori kőszegi téglagyárban, Gergye Krisztián szülővárosában. (Benne az egyik főszereplő Hollósi Frigyes – a Frici.) A gyerekkorának – és életművének - meghatározó helyszínén, az otthont jelentő Kőszegen nyugvó Agota Kristof/Kristóf Ágota szikár és fájdalmas életművének emblémája lehetne szinte bármelyik Ország Lili-kép. Az Egy elsurranó patkány-előadásnak központi eleme volt a fal: az áttörhetetlen, átjárhatatlan határ. Ezért kellenek a határátlépők: Ország Lili, Agota Kristof, Gergye Krisztián.

 

Befalazva – In memoriam Ország Lili: Budapest Bábszínház, Ország Lili Stúdió

Szerzők: Ország Lili, Dragomán György, Gergye Krisztián
Dramaturg: Gimesi Dóra
Bábtervező: Hoffer Károly
Díszlettervező: Zöldy Z Gergely
Jelmeztervező: Béres Móni, Zöldy Z Gergely
Produkciós menedzser: Gáspár Anna, Huszár Sylvia
Rendező-koreográfus: Gergye Krisztián

Szereplők:
Barabás Anita
Gergye Krisztián
Hannus Zoltán
Márkus Sándor
Pallai Mara
Radics Rita
Spiegl Anna
Szolár Tibor
Teszárek Csaba

Fotó: Budapest Bábszínház - Éder Vera

További képek