A vásári bábjátszás hazai és nemzetközi helyzete

Ha (mint Hamlet mondja Arany fordításában) „nagyon tűhelyre vennők” a címben foglaltak áttekintésére irányuló feladatot, amelyre felkérést kaptam, ahhoz hasonlítanám, mintha valakinek a jegesmedvék életkörülményeit kellene számba vennie a sarkvidéki jégtakarók elolvadása után – ahol ugyan még nem tartunk, de mint a klímaváltozás következményeinek előrejelzéséből tudjuk, előbb-utóbb fogunk.[1] Ne feledjük: a jegesmedve lenyűgöző ügyességű állat, amelyet mindannyian ismerünk, még ha hétköznapjainkban nem is az Északi-sark elszánt ragadozójaként, sőt még csak nem is leszedált állatkerti példányaiban látjuk viszont, hanem „cuki” plüssmaciként és „helyes” rajzfilmfiguraként. S hogy miért ezzel kezdem? Azért, mert – hangozzék bármennyire banálisan, lényegesnek vélem konstatálni, hogy – ma már nincsenek vásárok. Pontosabban vannak, mert kisállatvásártól kezdve a hajdani KGST-piacok utódjaiig sokféle kirakodós rendezvényt tartanak hétről-hétre szerte az országban, ám vásárok, mint az alsóbb társadalmi rétegeknek szórakozási lehetőséget biztosító események/helyszínek ma már nincsenek. Ahogy nincsenek hajdan hasonló funkciót betöltő lizsék (városligetek és népligetek sem), még ha névleg ma is léteznek, és vannak búcsúk is meg práterek, a legeldugottabb falvaktól kezdve európai metropoliszokig. De ezek ma már csak igen távolról emlékeztetnek hajdani formáikra, s ugyan bennünk nincs semmi plüss vagy „cuki”, mégis olyan viszonyban állnak a jó száz évvel ezelőtti vásárokkal, mint egy fehér teddy bear a ma (még) élő jegesmedvékkel.
Felszólalásomnak a vásári bábjáték fogalmából kiinduló felütése kissé pesszimisztikus, ám e hangvételt szerencsére nem igazolja maga a helyzetjelentés. A vásári bábjáték mint az egykori vásárok mai leszármazottain teljességgel kívül élő forma ugyanis nagyon sokféle módon van jelen, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a kihalás veszélye fenyegetné. Kemény Henrik, egy három nemzedéken át öröklődő, vásári bábos tradíció „utolsó mohikánja”[2], aki néhány nap múlva lenne 89 éves, több mint két éve távozott közülünk. Ám az elmúlt század talán legismertebb magyar bábosának halálával legfeljebb egy bő évszázados családi tradíció ért véget, az azonban, amelynek hosszú élete során jóformán a szimbólumává vált, és sokáig egyszemélyes hazai képviselője volt, ma élénkebben él, mint az elmúlt hat évtizedben bármikor.
Az a két bábjáték, amely a mai emléknap keretében látható – a Mesebolt Bábszínház Vitéz László (Az elásott kincs) és a Vojtina Bábszínház Batu-tá kalandjai című előadása – nagyszerű példája ennek az elevenségnek, ugyanakkor szükségképpen csak szűk keresztmetszetét teszi láthatóvá. Mindkettő intézményes keretek között készült produkció, amely a kőszínházi struktúrában élteti tovább azt a hagyományt, amelynek hosszú időn keresztül nem volt köze intézményekhez, legfeljebb annyiban, hogy a ránk maradt engedélyek, passzusok tanúsága szerint a játék lehetőségéért, helyéért a bábosoknak engedélyért kellett folyamodniuk. Köztudott, hogy milyen termékenynek bizonyult a vásári bábjáték egy évszázaddal ezelőtt a művészi bábjátszás, részint az avantgárd törekvésekből, részint a bábjáték keleti formáiból aktívan merítő, kísérleti kezdeményezésekkel élő bábosok számára. Annak is megvan tehát a tekintélyes hagyománya, hogy a vásári bábjáték a folyamatos művészi munkát (és nem pusztán az alkalmi szórakoztatást) szem előtt tartó, hivatásos bábszínházak része lett. Ám a Mesebolt és a Vojtina említett két előadása – hogy a sarkvidéki metaforikánál maradjak – csak a jéghegy csúcsa.
Elvégre, ha összeszámoljuk, hogy az elmúlt néhány évben Vitéz László hány paraván tetején táncolt, azaz hány Vitéz László-játék került (a hivatásos bábszínházak hatókörén jóval túl is) bemutatásra, akkor ahhoz nem lesz elég a két kezünk. Egy rövid internetes böngészés után jómagam húszig jutottam a számolásban, s miközben a felderített előadások egy részét ismertem, más részükről tudomásom sem volt.
Vitéz László legismertebb mai bábosa kétségkívül Pályi János, aki a Vitéz László és a csodamalom című szólóelőadását közel egy évtizede játssza határainkon innen és túl. Kovács Ildikó rendezésének több tízezren tapsolhattak, és ismerek olyan gyermeket, akinek Vitéz Lászlót immár Pályi jelenti, nem pedig Kemény Henrik, mint jó pár korábbi nemzedéknek. E lényeges „generációváltást”, illetve Pályinak – még ha ambíciói ezen túl is mutatnak – a Vitéz Lászlóval történő színházkulturális identifikációját erősíti az a tény, hogy elkészítette és ez év elejétől játssza a „folytatást” is, Vitéz László munkát keres címmel.
2013-ban két bábszínházunk tűzött műsorra Vitéz László-játékot: tavasszal az egri Harlekinben írta, rendezte és játszotta el Fekete Dávid a Törökvész Vitéz, avagy Vitéz László és a törökök című előadást, majd ősszel a szombathelyi Mesebolt mutatta be Kovács Géza rendezésében, Takács Dániellel a Vitéz László (Az elásott kincs)et. Repertoárján tart a MárkusZínház is egy Pilári Gábor ujjain táncoltatott Vitéz Lászlót, továbbá a Fabula Bábszínház (Vitéz László és az ördögök), illetve a miskolci Csodamalom Bábszínház, ahol 2009 óta Hajdú Gáspár Zsolt kelti életre hősünk mellett Guignolt és Petruskát a Vitéz László és európai barátai című produkcióban.
A kolozsvári Puck Bábszínházban 2005-ben írt és állított színpadra (a rendezőként Pályi előadását is jegyző) Kovács Ildikó Ördögverő jóbarátok címmel egy előadást, amely (román „testvérével”) Vasilachéval hozta össze Vitéz Lászlót, a 2008-ban elhunyt rendezőnő ötlete alapján pedig ugyanitt vitte színre Rumi László a Vitéz László meg a mágust (2011). S hogy még Erdélyben maradjunk: a sepsiszentgyörgyi színház bábtagozata néhány évvel ezelőtt tűzte műsorára a Vitéz László csodaládáját, Nagy Kopeczky Kálmán rendezésében. De adja a bátyúi (Kárpátalja) Cók-Mók Bábszínház is a Vitéz László és az elátkozott malmot, Szabó Balázsék Madzag Bábegyüttese a Vitéz László és a csodamalmot, a Tündérvölgy Bábszínház Az utolsó kincset, a Tarkabarka Bábszínház a Vitéz László és a kincsesládát és a kolozsvári Keljfeljancsi Komédiás Kompánia (Vincze Lászlóval) a Vitéz László és az elátkozott malmot. Emellett játszik Szabados Zoltán, lakitelki bábos is egy szóló Vitéz Lászlót, és a debreceni Újkerti Könyvtárban is előadtak a könyvtárosok 2008-ban egy Vitéz László és a csodaláda címet viselő játékot.
Ha mindezt kiegészítjük a You Tube-on található videókkal, akkor kiderül, hogy 2012 februárjában a füzéri óvónők Vitéz László Aranyországban címmel szórakoztatták a gyerekeket farsang alkalmával[3], a vancouveri Magyar Házban 2013 júniusában műkedvelő Vitéz László bemutatót tartottak[4], az orgoványi drámacsoport pedig 2013 novemberében a Vitéz László és a malom szellemeit játszotta[5]. De láthatunk részleteket olyan rögtönzött családi bemutatókból is, mint amilyen a 2013. december 25-én feltöltött, „A legifjabb Vitéz László Szolnokról” elnevezésű[6], vagy a 2010. november 4-én megjelent, „Vitéz László és a csodamalom” címet viselő, egy ötéves forma kisfiúval.[7]
Az utolsó kettő és az elsőként említett néhány példa között esztétikai értelemben óriási a távolság, mégis mindnek helye van a számbavételnél, és levonható belőlük az a következtetés, hogy Vitéz László a kortárs magyar színházkultúra egyik legnépszerűbb hőse, aki jóval lekörözi a Bánk bánokat, a Csongorokat és Tündéket, Ádámokat és Évákat. S ha e közel két tucat példát egymás mellé helyezzük – feltételezve, hogy nem teljes a létszám, mert van, ami egyáltalán nem nyert internetes nyilvánosságot –, megdöbbentően változatos kép rajzolódik ki.
Van köztük néhány kőszínházi előadás, a többségük azonban a kőszínházi kereteken kívül jött létre, sőt olyanok is akadnak, mint a könyvtári vagy családi előadások, amelyek – noha megfelelnek a teatralitás legismertebb minimál definíciójának – egyáltalán nem színházi keretek között készültek. Vitéz László tehát nem csak az ehhez vagy ahhoz a színházhoz tartozó, itt vagy ott fellépő bábosok ügye, hanem közügy.
Vannak profi, nagyhírű bábosok által színre vittek – Pályi János vagy Kovács Géza a hazai szakma élvonalába tartoznak –, és vannak, mint Szabados Zoltán, kevésbé ismert, valamint ismeretlen vagy amatőr bábosok és az „utca gyermekei” által játszottak. Vitéz László tehát nem az elit színház, hanem a (korántsem pejoratív értelemben vett) népi, populáris kultúra része.
Vannak szóló előadások – ilyen „one-man-show” a Pályié és a Fekete Dávidé, de ilyen a Szabados Zoltáné is –, és vannak több közreműködővel zajlók, mint a Cók-Mók három bábossal előadott verziója, vagy a Tündérvölgy Bábszínházé, amelyben négy bábos mozgat hat bábot.
Vannak, amelyek ma már „klasszikusnak” számító, a Korngut-Kemény-család hagyatékát képező Vitéz László játékot visznek tovább – a többség Az elátkozott malomra, illetve Az elásott kincsre épít –, és vannak, amelyek újraírt, esetleg más mesékkel kombinált történetet adnak elő. Utóbbira példa az Ördögverő jóbarátok, továbbá a Tündérvölgy Bábszínház előadása, kivitelben a Süsü, a sárkányt is megidéző király, királylány és udvarmester bábokkal, de a couleur locale-t kiaknázó egri Törökvész vitéz is. A „klasszikus” Vitéz László történetek megannyi elhajlásának és kombinációjának tüzetes szöveg- és előadás-dramaturgiai vizsgálata igen tanulságos lehetne, noha a kutatást, részint a szövegkönyvekhez (már ahol vannak), részint az előadásokhoz való hozzáférés miatt roppant nehéz feladat elé állítaná.
Vannak művészileg megformált (Majoros Gyula, Boráros Szilárd stb. által tervezett) bábokkal, rendkívül igényes látványvilággal dolgozó produkciók, és vannak szedett-vedettnek tűnő, Vitéz László figuráját épp csak a piros ruha és sipka által megidéző, a kézműves vásárokban 1-2000 Ft-ért árult posztóbábokkal dolgozók. Vannak országos hírűek, és több szakmai díjat nyertek, és vannak olyanok, amelyek teljességgel alatta maradnak minden hivatalosságnak, és még a szakmai köztudatba sem kerülnek be, ugyanakkor sport- és ifjúsági napok, vállalati rendezvények stb. műsorát színesítik. Vannak, amelyeket technikai követelményeik miatt főként színháztermekben játszanak, s vannak, amelyek feltűnnek utcán, udvaron, falunapon, valamely szabadtéri fesztiválon, sőt (a Tarkabarka Bábszínház előadásáról a hajdúszoboszlói Hungarospa honlapján található képek tanúsága szerint) aquaparkban is.
Az eddig számba vett produkciók mind a vásári bábjáték legnépszerűbb hazai alakja, Vitéz László köré épülnek, a vásári bábjáték szelleme és formái azonban számos más előadásban élnek tovább. Hogy csak a legismertebbeket említsük – s így is több mint egy tucatról van szó –: Bartha Tóni Paprika Jancsijában, Aracs Eszter Gulyás Terkájában, Kovács Géza Vásárterében, Pályi János Órajátékában, a MárkusSzínház Laci királyfijában és jó néhány más előadásában, a Ládafia Bábszínház (Néder Norbert) produkcióiban, a Ziránó Bábszínház Pulcinella kertészkedik, illetve Pulcinella és a halál című előadásaiban, Boka Gábor János vitézében, a Kereplő Családi Színház (Szívós Károly, Török Ágnes) Ludas Matyijában, Fabók Mancsi Bábszínházában, a (Schneider Jankó által bábozott) Batu-tá kalandjaiban és a Langaléta Garabonciások műsoraiban.[8]
Lenyűgöző már pusztán ez a számosság is, még inkább pedig az a fineszesség, amellyel az alkotók a mához próbálják igazítani a tekintélyes múlttal rendelkező formákat. Nem a puszta hagyományőrzést tekintve feladatuknak, hanem azt, ami a vásári bábosok feladata mindig is volt, és amit Kemény Henrik a nagyapja kapcsán is többször említett: körülnézni, „beleszagolni a levegőbe”, aztán a közönséggel kapcsolatba lépve, az őket érintő témákkal-problémákkal foglalkozni. E témáknak-problémáknak nyilván több rétege van: az archaikustól, a napi tudatosság szintjén alig jelentkezőtől kezdve (mint a búza és az élet közötti párhuzam Az elátkozott malomban[9]), az aktuális társadalmi-politikai rétegig. Nem kevés különbség van a megidézett játékok között a tekintetben, hogy ezeket a rétegeket mennyire hozzák mozgásba, főként az aktualitás rétegét. Vannak, akik utalások, kiszólások, inkább a felnőtt nézőkkel való összekacsintások révén építik be, s vannak, akik az előadás-dramaturgia részévé teszik. Ugyanakkor nincs olyan törekvés, amely teljességgel a mai médiakultúrához igazítaná a hagyományt. Fekete Dávid egyelőre csak nyilatkozta, hogy tervez „egy produkciót Vitéz László a világ végén címmel, amelyben hősünk zombikat, terminátorokat és ufókat fog csépelni”[10], Vitéz László alakja azonban oly mértékben még nem szakadt ki a hagyományos keretek közül, hogy ennyire mai, sőt futurisztikus kontextusba is átplántálhatónak tűnjön.
Ezzel függ össze, hogy minden humora, vérbő komikuma ellenére Vitéz László nem vált a szatíra olyan eszközévé, mint például Punch. A neves angol bábfigura efféle felhasználását jól példázza, hogy Glyn Edwards és Martin Bridle, két ismert Punch & Judy professzor 2004-ben, a londoni Little Angel Theatre felkérésére Punch and Judy Episode II: Attack of the Clowns címmel készített egy olyan előadást, amelyben Osama bin Laden is szerepelt, Punch ámokfutásának áldozatává válva. (Mindennek persze megvannak a történelmi előzményei: Punch mindig is szívesen bánt el aktuálpolitikai személyiségekkel: Percy Press második világháború alatti előadásában például Hitlert is felakasztotta.) De ha beütjük a Google képkeresőjébe Punch nevét, csakhamar találkozunk olyan fotókkal is, amelyeken George Bush vagy épp Gordon Ramsay bábalakjával együtt tűnik fel. Ám, amikor a 2010-es Pécsi Nemzetközi Felnőttbáb Fesztivál megnyitóján Vitéz László óriásbábja Páva Zsolt polgármestertől veszi át Pécs városának kulcsait – aki óriásbábként is megjelenítésre került –, mégsem ugyanaz, mintha jól el is agyabugyálná, mint Punch tette mondjuk Tony Blairrel.
2012 nyarán, amikor Punch születésének 350. évfordulóját ünnepelte a világ, a Gold TV leadott egy aktualizált változatot Punch and Judy Rebooted címmel, amelyben feltűnt Harry herceg és Boris Johnson (a londoni polgármester) is: előbbi királyi szuperhősként, utóbbi a rendőr jelmezében. E verzióban nem a feleségét és a gyerekét csépelte Punch, és az ördög sem jelent meg, hanem „alakoskodó” közéleti személyiségek baját látta el. Mindehhez hozzátartozik, hogy előzetesen kétezer nézőt kérdezett meg a csatorna, akiknek negyven százaléka tabunak nyilvánította a családi erőszakot, s ezért ki is írták a show-ból: hiányzott a megszokott ráülés a gyerekre, vagy a kihajítása az ablakon. (A csatorna csupán annyi frivolitást engedett meg, hogy Punchot azon kapják: megpróbálja eladni a csecsemőt egy meg nem nevezett popsztárnak.) Pedig a Punch & Judy játékot átható családi erőszak túlélte még a viktoriánus kort is – jóllehet morális példázat részeként: a patriarchális családmodellben egyébként szentesített erőszak szélsőséges formáját szemléltetve didaktikus jelleggel.[11] Nem véletlenül kavart vitát (a Gold TV igazgatóját idézve) az „értékőrzésnek” ez a módja.[12] A tradíció védelmezői (még Glyn Edwards is) kifogásolták a modern témákat és alakokat, az Uborka felé hajó élcelődést, azt hangsúlyozván, hogy ily módon elvész a játéknak az az enyhén „retró jellege”, amely a 20. század folyamán mind régebbre, a brit kultúra mitizált aranykorára emlékeztette a nézőket, s amely nosztalgikus íz fontos része a Punch & Judy showknak.[13]
S ahogy Vitéz László nálunk nem vált a politikai szatíra efféle szócsövévé, nem vált olyan infantilis alakká sem, mint német testvére, Kaspar/Kasperle. A Tündérvölgy Bábszínház Az utolsó kincsében ugyan kacsingat efelé, az előadások többségében nem a Grimmes meseszövés és szereplő-dramaturgia a meghatározó. Vitéz László tehát (jelenleg még) jórészt a Kemény Henrik által átörökített játékhagyomány vonzáskörzetében, attól teljesen el nem szakadva foglal helyet a kulturális emlékezetben, jóllehet nem egyetlen és nem is csupán színházi formában. Elvégre nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Kemény Henrik bábjaiból nyílt kiállítások rendre felbukkannak az ország egyes pontjain – még polgármesteri hivatalok folyosójának tárlóiban is.[14] Hogy poszthumusz ugyan, de 2012-ben megjelent Kemény Henrik memoárja (Életem a bábjáték, bölcsőtől a sírig), amellyel elindult a Kemény-kötés sorozat. Hogy a vásári bábjátszással bábos számaiban folyamatosan foglalkozik az Art Limes folyóirat. Hogy a DVD-ket is forgalmazó könyvesboltok, elektronikai szaküzletek, hipermarketek polcain rendszeresen találkozunk a Kemény Henrik által bábozott Vitéz László-előadások felvételeivel. Hogy vannak a maihoz hasonló szimpóziumok, ülésszakok: három hónapja (2013. október végén) például Vitéz László zászlaja alatt címmel rendeztek konferenciát Komlón a bábjátékkal való művészeti nevelés témáját körüljárva, amelyen Pályi János és Pilári Gábor (MárkusZínház) is részt vettek. Hogy Vitéz László a kortárs magyar irodalomnak is újra és újra felbukkanó alakja, mindhárom műnemben. Borbély Szilárd 2011-ben (Kemény Henrik emlékére) verset írt Vitéz László dala címmel, az újvidéki Híd Körhöz tartozó Fekete I. Alfonz két elbeszélést közölt Vitéz László farsangol (Irodalmi Szemle, 2013. február), valamint Vitéz László és az ördög három arany zápfoga (Híd, 2012. június-július) címmel, Toepler Zoltán pedig három rövid jelenetet írt Vitéz László és az Isten, Vitéz László prédikál, illetve Styx és ünnep címmel, amelyek az Európai kulturális füzetek 19. számában jelentek meg 2005-ben.
Ha ezeket is figyelembe vesszük, még inkább érzékelhető Vitéz László (és a vásári bábjáték) említett elevensége, amely – ha végigtekintünk hősünk európai „testvéreinek” mai helyzetén – leginkább azzal rokonítható, ahogyan Punch jelen van a mai angolszász világban/kultúrában.[15] Vannak persze lényeges és tanulságos különbségek:
Punch ma is feltűnik a londoni köztereken és a tengerpart fövenyén felállított bódékban, korántsem fizetős, hanem „kalapolós” előadásokban. Ezzel szemben nálunk (a szervezők) meghívják és kifizetik azokat a vásári bábjátékos előadásokat is, amelyeket ingyen élvezhetnek a nézők. A hazai továbbélésnek tehát nem része a spontán paravánállítás és játszás annyiért, amennyit a nézők összeadnak.
Angliában két társaság is működik: a Punch and Judy Fellowship, amelyet még Percy Press II. alapított 1980-ban, s amely saját – The Swazzle (Pipetta) címet viselő – lappal is rendelkezik, továbbá a College of Punch and Judy Professors. Nálunk ehhez hasonló tömörülés egyelőre nem jött létre, amelynek oka minden bizonnyal a (vér szerinti) utód nélkül meghalt Kemény Henrik zárkózottságában és a hazai bábos szakma iránta érzett nagyfokú tiszteletében keresendő. Nem véletlen, hogy csak az elmúlt egy-másfél évtizedben, Kemény Henrik fellépéseinek ritkábbá válásával egy időben kezdtek megszaporodni a Vitéz László-játékok, és a vásári bábjáték terepén érzékelhető pezsgésről is igazán a 2000-es évek elejétől beszélhetünk.
Amíg Angliában számos ismert Punch & Judy bábos dolgozik, addig nálunk Vitéz László figurája Kemény Henrik nevével forrt össze. Manapság egyre többen húzzák a kezükre Vitéz László bábját, de Pályi Jánoson kívül nem igazán vált eddig senkinek a bábos specialitásává. Az angolszász helyzethez kínál adalékot az a tény, hogy amikor 1999-ben Seattle-ben nagyszabású Punch and Judy fesztivált rendeztek, a Punchline elnevezésű adatbázisban regisztrált összes olyan bábos nevét felírták egy hosszú szövetre, akik a 19-20. század során Punch & Judy bábozással foglalkoztak Észak-Amerikában. A szövet végül több mint tizenkét méter hosszú lett.
Angliában léteznek kereskedelmi forgalomba hozott Punch & Judy bábok, a skála pedig roppant széles: a tömegesen gyártott, fröccsöntött fejű figuráktól a Punch & Judy professzorok által saját kezűleg faragott (és az interneten is megrendelhető) darabokig terjed. Nálunk egyetlen kesztyűsbáb webáruházban találkoztam Vitéz László (esztétikailag minősíthetetlen) posztóbábjával 1800 Ft-ért[16], egy másik weboldalon pedig Vitéz László (a kép alapján igencsak túlárazott) ujjbábjával 4900 Ft-ért.[17] Ám olyan fórummal is, ahol egy szülő Vitéz László bábot keresett az érte lelkesedő gyermeke számára, és nem tudtak neki ajánlani.
Angliában forgalomban vannak kézikönyvek, amelyek a tanítást szolgálják: ilyen Glyn Edwards két munkája (Successful Punch and Judy és The Art of Punch and Judy), szerzőjük pedig oktatást is vállal a kezdő szinttől a profiig. Nálunk nincs ezekhez hasonló könyv, és egyéni vagy csoportos tanfolyamot sem indít senki, a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész képzésében azonban 2014 tavaszán önálló kurzust kapott a vásári bábjáték Ács Norbert (elméleti) és Schneider Jankó (gyakorlati) irányításával.
Minden május második vasárnapján a londoni St Paul’s Church kertjében megünneplik Punch „születésnapját” a szerte a világból Angliába sereglett bábosok és hívek. Van tehát egy neki szentelt nap (egy emléknap) – a mi ilyen jellegű, mai összejövetelünk Kemény Henrik emlékét idézi –, a Covent Garden negyedben álló templom falán pedig emléktábla hirdeti, hogy 1662-ben e hely közelében adtak először Punch & Judy játékot a szigetországban. Magyarországon nincs emléknapja Vitéz Lászlónak, amely akár egy éves seregszemlére is alkalmat adhatna. A Vojtina Bábszínház tartott ugyan néhány alkalommal Mutatványos Napot Debrecenben, amíg Kemény Henrik élt, de a halála óta nem, és a Kovács Géza által elgondolt Piros Sipkások Fesztiválja is egyelőre tervként létezik csupán.
2006-ban az angol kulturális minisztérium a Punch & Judy showt az angolság tizenkét ikonja közé választotta, éppoly „anglikumként” ismerve el, mint amilyen az ötórai tea vagy a piros emeletes busz. Nálunk egyelőre nem vetődött fel, hogy Vitéz László a szaporodó számú hungarikum közé kerüljön, talán mert senki sem lobbizott érte úgy, mint mondjuk a karcagi birkapörköltért.
Amikor 2012-ben Punch 350. születésnapját ünnepelte a fél világ, a Victoria & Albert Museum of Childhood féléves kiállítással tisztelgett előtte. De e téren a törököket is lehetne említeni: 2007-ben Bursában – épületének hangulatosságát tekintve a Bóbita Bábszínház új pécsi otthonát tudatunkba idéző – Karagöz Múzeum nyílt, Karagöznek és Hacivatnak pedig ember nagyságú szobra áll Isztambul Buyükçekmece negyedében. Nem valamelyik bábosának van tehát múzeuma és szobra, hanem a bábalaknak. Itt említendő, hogy Kemény Henrik a Kossuth-díjával kapott pénzjutalmat egy múzeumra szánta, amely a családi hagyatékot méltó módon tenné közszemlére. Sok éve tartó tervezés és szervezés – elsősorban pedig Láposi Terka, a Korngut-Kemény Alapítvány elnöke általi közbenjárás – után ma sem látszik annak lehetősége, hogy Heni bácsinak ez az álma megvalósuljon.
S ha már Karagözt említettem, ő egy ismert bábosa (Emin Senyer) jóvoltából roppant informatív honlappal bír török, angol és német nyelven (www.karagoz.net), részletes betekintést kínálva a török árnyjáték történetébe, alakjaiba, szcenáriumainak leírásába, bibliográfiával és megannyi képpel.
Amikor 1989. augusztus 20-án a Népligetben felavatták az újjáépített Kemény Bábszínházat, Kerényi Ferenc színháztörténész nagy lelkesedéssel arról beszélt, hogy Vitéz László mindent túlél. Noha a Bódé nem tudott a mutatványosság olyan színtervévé válni, mint az államosítás előtt volt, Heni bácsi halála előtt két hónappal pedig le is égett, s negyed század elteltével ma már sem a színház, sem a színházi ember, sem a színháztörténész nincs velünk, mégis hasonló örömnek adhatunk hangot. A fenti helyzetjelentés csupán arra szolgált, hogy lássuk: a bábjátszás szóba kerülésekor megszokott búsongásaink ellenére semmi okunk aggódni Vitéz Lászlóért és a vásári bábjátékért. A színházi továbbéltetésen kívül azonban – amely kétségkívül a legfontosabb – számos olyan dolog van, amely révén még inkább jelentős részévé lennének tehetők a kortárs kulturális emlékezetnek.
  
A VÁSÁRI BÁBJÁTSZÁS HAZAI ÉS NEMZETKÖZI HELYZETE

A vásári bábjáték, bár a vásárok egykori formájukban megszűntek, átalakultak, de mégis jelen van és nem fenyegeti a kihalás veszélye. Kemény Henrik, a vásári bábos tradíció „utolsó mohikánja” ugyan több mint két éve távozott közülünk, de halálával legfeljebb egy évszázados családi tradíció ért véget. A vásári bábjáték azonban, amelynek hosszú élete során a szimbólumává vált és sokáig egyszemélyes hazai képviselője volt, ma élénkebben él, mint az elmúlt hat évtizedben bármikor. A Kemény Henrik-emléknapon bemutatott két bábjáték – amelyen ez a referátum is elhangzott – a Mesebolt Bábszínház Vitéz László (Az elásott kincs) és a Vojtina Bábszínház Batu-tá kalandjai című előadása intézményes keretek között készült produkció, amelyek a kőszínházi struktúrában éltetik tovább a hagyományt. Azonban ha összeszámoljuk, hogy az elmúlt néhány évben hány Vitéz László-játék került bemutatásra, akkor legalább húszig jutunk a számolásban. A szerző sorra veszi a mai bábosokat – elsőként a legismertebb Pályi Jánost és Kovács Gézát –, valamint az előadásokat típusaik és jellegzetességeik szerint (szóló előadások és közreműködőkkel játszottak; klasszikus formájúak és újraírtak; művészileg tervezett bábokkal előadott produkciók; más hősökkel megformáltak: Paprika Jancsitól Gulyás Terkáig). Az alkotók nem csupán a hagyományőrzést tekintik feladatuknak, hanem a mához próbálják igazítani a jelentős múlttal rendelkező formákat, a közönséggel kapcsolatba lépve, az őket érintő témákkal-problémákkal foglalkoznak. Vitéz László tehát jórészt a Kemény Henrik által átörökített játékhagyomány vonzáskörzetében, attól teljesen el nem szakadva foglal helyet a kulturális emlékezetben, jóllehet nem egyetlen és nem is csupán színházi formában. Ha végigtekintünk hősünk európai „testvéreinek” mai helyzetén, Vitéz László (és a vásári bábjáték) elevensége leginkább azzal rokonítható, ahogyan Punch jelen van a mai angolszász világban/kultúrában. Vannak persze lényeges és tanulságos különbségek: Vitéz László minden humora, vérbő komikuma ellenére nem vált a szatíra olyan eszközévé, mint például Punch, nem vált olyan infantilis alakká sem, mint német testvére, Kaspar/Kasperle. A szerző végül sorra veszi a különbségeket is, a kereskedelmi forgalomba kerülő figuráktól kezdve a szakirodalmon át az oktatásig és a fesztiválokig, melyek mind segíthetik a vásári bábjáték hagyományának hazai továbbéltetését.

---