A kétszemélyes társulat az emlékezés erejével kelti életre Pinokkiót

A meseboltos matinénál nincs jobb találmány. Ha esik, ha fúj, vasárnap délelőttönként benépesül az MMIK-ban a bábszínházi kamaraterem, legutóbb például Pinokkió jött el újra Szombathelyre.

És még csak nem is esett, nem is fújt, sőt. Ez az ősz ritka szépséges hangulatokkal ajándékoz meg minket. Mintha csak azért sárgultak volna meg a falevelek, hogy a lombokon átragyoghasson a napfény. Olyan, mintha lámpások – hatalmas lampionok – világítanának a tiszta, kék égbolt alatt; tényleg fényes a nappal. Van ilyenkor valami lassúság, valami kuckókereső vágyakozás a levegőben. Talán ezért lehetett kiírni az MMIK recepciós pultja fölé kifüggesztett Pinokkió-plakátra, hogy „minden jegy elkelt”. (Különben üres a ház, sehol egy lélek. Csak a bábszínház eleven.)

A bevackolódáshoz alkalmasabb játszótársakat nem kaphattunk volna (kicsik és nagyok) a Ziránó Színház kétszemélyes társulatánál: Pfeifer Zsófiánál és Varga Péter Róbertnél. A magától értetődő összjátékhoz, amit bármely előadásban produkálnak, minden bizonnyal hozzájárul, hogy ők: egy pár. Mindig újra meg kell csodálni azt a természetességet, amellyel az első pillanatban képesek megnyerni maguknak a közönséget. A Pinokkió-előadás Kovács Géza és a Ziránó Színház társulata együttműködésében készült, tervezője Boráros Szilárd. A bábszínpadi változatot Carlo Collodi meséje nyomán Kovács Géza írta, a zeneszerző Schulteisz Gábor.

Ez az a világszerte ismert történet, amelyet, úgy látszik, nem lehet megunni. Jelenleg is több változatban találkozhat vele akár a magyar bábszínházak közönsége. A győri Vaskakas Bábszínházban például 2017 elején volt Pinokkió-premier, Somogyi Tamás rendezésében. A Ziránó Színház Pinokkiója négy éve mutatkozott be, azóta ott lép színre, ahova hívják.

De talán helyesebb volna azt mondani, hogy világszerte ismert figura; hiszen a történet árnyalatai, hangsúlyai folyton változnak. Az a biztos, hogy Dzsepettó papa olyan talpraesett fabábut farag, aki végül – sok csíny és galiba után – hús-vér embergyerekké változik. Bábu – vagyis bábszínpadra kívánkozik. Igen ám, de a bábszínházban minden bábu eleven, ami meg azt jelenti, hogy nem kis feladat bábszínpadra vinni Pinokkió kalandjait. Kovács Géza szövegváltozatában Pinokkió már megnőtt (mindjárt húszéves), sőt elszegődött Amerikába bábjátékosnak. Azt írja a drága Dzsepettó papának, a drága Tündér mamának és a Tudós Tücsöknek címzett legutóbbi levelében, hogy letört Pinokkió orra, de sikerült megjavítania: pont úgy, ahogyan hajdan a papától megtanulta.

Az előadás jelen idejében Tündér mama Dezsepettó születésnapjára készül, és miközben fogyogat a híres fenyőmagos pite (valaki a nézőtéren gyanakszik, hogy a konyharuha alatt a tepsiben nincs semmi, de ő már nagyon nagy óvodás lehet); szóval miközben fogy a sütemény, együtt fölidézzük a fabábu megszületésének és világra csodálkozásának állomásait. Boráros Szilárd ügyes, könnyen mozgatható díszlete otthon és színpad egyszerre (vagy a tenger mélye, bálna gyomra). Ha emlékezés, akkor mesélés is: Dzsepettó papa és Tündér mama az emlékidézés fénylő (de egy icipicit mindig fájdalmas) alaphelyzetéből keltik életre Pinokkió gyerekkorát. Az emlékezés alaphelyzete azért is jó ötlet, mert az embergyerekké változó bábu története generációról generációra száll. A gyerekközönség – mint mindig – most is pontosan reagál. És ezen a fénylő vasárnap délelőttön is van közöttük olyan kisfiú, akit a végén Pfeifer Zsófia (világít a vörös hajkoronája) kiszólíthat a színpadra, hogy a csíkos sipkában ő legyen Pinokkió, az embergyerek. „Hova megyünk?”, kérdezi a kis szöszke, kezét nyújtva Tündér mamának és Dzsepettó papának. Nem megyünk sehova, hazaértünk. Taps, meghajlás.

Fotó: Ziránó Színház

Video: youtube- gyerekszinhaziportal

VAOL

További képek