Könyvmutatvány a Griff Bábszínházban

De kár, hogy vége!, sóhajt föl egy felnőtt néző a zalaegerszegi Griff Bábszínházban, ahol éppen befejeződik A 3 emeletes mesekönyv-előadás bemutatója. Befejeződik, de véget nem ér. A történet bennünk forog tovább, sőt: bizonyos értelemben csak most kezdődik.

A lehetetlent kísérti meg, aki úgy dönt, hogy bábszínházi adaptációt készít A 3 emeletes mesekönyv (esetleg A Háromemeletes Mesekönyv) című Darvasi László-kötet nyomán. A Griff alkotói sikerrel kísértették meg a lehetetlent, mert mindenekelőtt biztosan eltalálták azt a hangnemet, amelynek szivárványos derűjén néha átcsillanhat egy-egy könnycsepp (vagy könyvcsepp, hát persze).

Bár nem ez az első alkalom, hogy Darvasi-kötetből bábelőadás születik (nyilván nem véletlenül hangzik el a könyvben – és az előadásban is – a világ legjobb helyei között a bábszínház); szóval nem ez az első alkalom, hogy Darvasi-kötetből bábelőadás születik, de A 3 emeletes mesekönyv más: színre vitele nem egyszerű mutatvány. Benne és általa – ahogyan mondani szokás – a szerző „tematizálja” magát az alkotást: az írás, de talán még az olvasás-befogadás folyamatát is; a mesekönyv megírása közben megíródik a kötet „metatörténete”. A szerző-narrátor úgy foglalja el hagyományos omnipotens, mindent tudó-látó pozícióját, hogy közben folyton rombolja-lazítja-megkérdőjelezi ezt a pozíciót. Ebben az állandó határhelyzetben, ki-be- és átjárásban maga a készülő mesekönyv a történet teljes jogú szereplőjévé válik. A többi ki-be- és átjárásról most sokat ne beszéljünk, bár sírni-nevetnivalóan gyönyörű, titkos átjárókat találunk A 3 emeletes mesekönyvben élet és irodalom, de a háromemeletest megelőző Darvasi-kötetek között is. Nem mellesleg megbizonyosodhatunk arról, hogy Darvasi László felnőtt- és gyerekkönyvei ugyanarra a csodálatosan finom, eleven, érzékeny nyelvi- és világalapra épülnek. Egyik kivirágzik a másikból, egyik a másikra mutat. Csak a gyerekkönyvek nagyon-nagyon gyöngéden kézen fognak, útjelzőket állítanak, picit többet mondanak ki; miközben a néha mintha az anyanyelvét tanuló gyerek nyelvi működését imitáló zsenialitás (de talán ez maga a nyelv művészi működése) egy pillanatra sem tolakszik a történet elé. A felnőttkönyveknek viszont már nincs szükségük arra, hogy – bármilyen gyöngéden – fölmutassák, láthatóvá tegyék a finom tanító gesztusokat. Más lapra tartozik, vagy erre a lapra mégis: hogy legyünk mindenre kíváncsi kisiskolások – mint Zalhúber Tibike -, vagy kérgesedő szívű felnőttek, nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tesszük föl, amikor az élet értelmét keressük. Ha felnőttként még képesek vagyunk föltenni az alapkérdéseket. A Darvasi-könyv olyan szépen, kedvesen, magától értetődően tör tabukat, hogy nyílni kezd a rózsavirág és belefájdul a szív. A Griff-előadás is pont ilyen.

A 3 emeletes mesekönyv világa, voltaképpen az előzőekből következően, minden ízében antropomorf, úgyhogy a világ legtermészetesebb módján működik benne a nagy mesék-mítoszok születésének ködbe-csöndbe vesző idejében még általánosan érvényes mindennapok mágiája. Állítólag ez az a korszak, amikor nem volt éles határ élet és művészet között, a világ befogadásának rendezőelve az analógia. (Lásd! háromemeletes ház – háromemeletes könyv.) A jó kortárs mesék „kortárssága” talán éppen abban áll, hogy visszahelyezik jogaiba a mindennapok mágiáját; vagyis mélyen és eredendően: mesék. A 3 emeletes mesekönyvnek ez az a jellemzője, amely bábszínpadra predesztinálja: hogy itt minden eleven. (Még a probléma-porbéla is, azaz Por Béla és Por Béláné, aki persze cica.) Sőt: A 3 emeletes mesekönyv mindenestül olyan irodalom, amely „színházszerűen” működik, amennyiben hangsúlyosan a jelent, a keletkezést, a születést ragadja meg (és rögzíti: mint paradoxont, fából szép vaskarikát).

Az igazán jó irodalmi alkotások nehezen adaptálhatók; márpedig A 3 emeletes mesekönyv jó könyv. Kulcskérdés, hogy miképpen jeleníthető meg a bábszínpadon az a többszörös áttételekkel megvalósuló - ha tetszik: többemeletes - kapcsolatszövedék és tárgyi-fogalmi átjáróház, amelyet a Darvasi-könyv működtet és amely a könyvet működteti. A tervező Grosschmid Erik nyilvánvalóan jól döntött, amikor kikerülte a „könyvcsapdát”. A 3 emeletes könyv – a maga tárgyi valójában – még véletlenül se jelenik meg a színen, se nagyban, se kicsiben. A meghatározó díszletelem az a kör alakú „medence”, amely, ha kell, csodálatos könnyedséggel a leghagyományosabb bábos paravánná változik. Így kopírozódik egymásra azonnal a könyv – meseíró mesekönyvet ír – és a bábszínház alaphelyzete. A teljes kört leíró panoráma-paravánra különben többnyire az író szemüveges tekintete vetül: vagyis azt látjuk, halljuk, ami a fejében történik. A körmedencébe állított, polcrendszerre is emlékeztető, sokfunkciós díszletszerkezet egyfelől – metaforikusan és valóságosan – a háromemeletes ház zugait jeleníti meg, másfelől az emberi agy tekervényeire emlékeztet. Hát akkor most, és mindig újra: Hol a színpad, kint-e vagy bent, urak, asszonyságok? Utazás ez: nem a koponya körül, hanem benn, az író koponyájában.

A címszereplő Mesekönyvet – és ezáltal az összes szereplőt – a frissdiplomás Tóth Mátyás személyesíti meg; makulátlan hófehérben. Ő az a tiszta lap, amely/aki által a történet megszületik. Illetve az összes szereplőt mégsem játszhatja el: a határhelyzetben lévő Író mélyen zengő, komolyan simogató hangja mintha valahonnan egy öblös, mesélős karosszékből szólna: ezt a hangot Hannus Zoltán adja kölcsön. (Darvasi Lászlóhoz eredendően világosabb, kölykösebb, játékosabb, kevésbé nagypapás hangot képzelünk, de hát az elbeszélő sosem egészen azonos a hús-vér szerzővel. Ráadásul most már bábszínházban vagyunk, és nem a könyvben. Vagy hol is.)

Ebben a keretben elférne akár több Háromemeletes-előadás, hiszen Somogyi Tamás rendezőnek és az adaptációt jegyző dramaturgnak, Khaled-Abdo Szaidának óhatatlanul és erőteljesen válogatnia kellett a Darvasi-könyv epizódjai, de még a szereplői közül is. Tóth Mátyás végig kitartó, sodró lendülettel, invencióval, érzékenységgel és sokszínű játékkal kelti életre – kézibábokkal, kesztyűsbábbal, esetleg egy piros keretes szemüveggel, egyetlen gesztussal, hangszínváltással, tekintettel - a szereplőket: a kotnyeles Zalhúber Tibikét, a Tanító nénit, vagy éppen az angyalokhoz költözött nagymamát vagy az angyal-Trabantot megjavítandó egyszer csak utánahussanó nagypapát. Zseniális a két örök ellenlábas, Kuruc Béla bácsi és Labanc Palika színpadi megjelenítése: ugyanazon szurkolói sál egyik végén Béla bácsi, a másikon Palika feje ágaskodik; de hát ugyanabban az országban élnek, végérvényesen összekötve, ők ketten ugyanannak az éremnek a két oldala (egyik a másiknak a feltétele). De a legnagyobb, legmélyebb jelentésű találmány mégis a Magyar Történelem színre vitele: a Darvasi-könyvben piros palástban, jogarral ábrázolt, folyton a Gurulmadarat kergető Magyar Történelem (persze neki se könnyű) itt erősen hasonlít valakire: Kemény Henrik Vitéz Lászlójára. A sokat tapasztalt Magyar Történelem jogar helyett most természetesen palacsintasütővel érkezik, és nem tejfölös lángost ebédel a Tanító nénivel, hanem - palacsintát. (A lekvárszívű fánkok csöndben örülnek.) Heuréka-élmény, hogy voltaképpen maga az előadás is a vásári bábjátékot teremti újra; hogy ez az a kiapadhatatlan történeti forrás, amelyből merít, beleértve akár a napi valósággal parolázó gyors, friss reakciókat. Itt válik világossá, hogy a Darvasi-könyv és a vásári bábjáték mennyire összeillik. (Lehet-e csodálkozni például azon, hogy Tibike tudni akarja: Piroska nagypapája vajon miért nem volt otthon, amikor a farkas befalta a nagymamát. A nagypapát már korábban megette, esetleg időben elvált a nagymamától és elköltözött az erdei házból. Arra viszont Tibike rájön maga is, hogy hiába vágyott annyira a tiltott helyre: a lányvécében nincs semmi különös, csak csempék meg a mosdók. A csodák és titkok máshol laknak.)

Az előadás végére befejeződik a könyv (így fejeződik be a Darvasi-kötet is), de véget nem ér: Tóth Mátyás fehér ingben, tarisznyával – mint A Legkisebb Fiú – kilép a díszletből, búcsút int. Elindul szerencsét próbálni. A történet bennünk folytatódik, vagy inkább: még csak most kezdődik el. A hosszú taps mindenesetre azt jelzi, hogy a Griff Bábszínház könyvmutatványa (egyúttal titkos könnymutatványa) sikerült: szép és szórakoztató. Lehet szeretni. És ha ezen a ponton fölötlik bennünk A könnymutatványosok legendája című Darvasi-regény, csöppet se bánjuk. A 3 emeletes mesekönyvben is van egy apró, mellékes könnyes-könyves „nyelvbotlás”, csak úgy, ajándékba. Az örökké vándorló könnymutatványosok ponyvája alól pedig – miért ne - bármikor előkerülhet Vitéz László. Lám, előkerült: Tessék, csak tessék!

A 3 emeletes mesekönyv – A Színház- és Filmművészeti Egyetem és a zalaegerszegi Griff Bábszínház koprodukciója

Játssza: Tóth Mátyás

Adaptáció: Khaled-Abdo Szaida

Báb, díszlet, jelmez: Grosschmid Erik

Animáció, videótechnika: Báthory Péter

Rendező: Somogyi Tamás

(Premier a Griff Bábszínházban: 2017. október 21-én)

További képek