De szép! – Mézeskalácsmorzsák a Griff Bábszínházból

Ölbei Lívia | 2017-09-24

Bejutni a zalaegerszegi Griff Bábszínházba önmagában kalanddal ér föl. Kaptatni a kanyargó lépcsőn, amelynek minden fordulójában új meglepetés vár, a célegyenesben például az a néhány friss, vidám, tűzpiros lépcső mintha a tátott szájú színházterem kidugott nyelve volna. Vagy a mézeskalácsház bejárata: a Jancsi és Juliska évadnyitó premierjére jöttünk.

Sok kicsi tükröt tart. A Griff nem egyszerűen évadnyitó premiert kínál ezen a bársonyosan szép, szeptemberi szombat délutánon: a hétvégi előadások eddig nem voltak szokásban a zalaegerszegi bábszínházban. Ezután majd lesznek! Pontban fél háromkor kinyílik a Hevesi Színház üvegajtaja (üvegajtó, kristálypalota), a közönség elindulhat fölfelé azon a bizonyos lépcsőn, amely a bábos színházterembe vezet (onnan nincs is tovább). Közben meg-megállítják a képek, kisgyerek-magasságban elhelyezett tükrök. Lám, a színház tükröt tart – de a felnőtt itt csak saját részleteit látja, úgy, ahogy a kb. száz éve alaposan széttöredezett világot. Az egyik lépcsőfordulóban a volt kolléga, Tímár Zoltán portréja, a friss gyász és a búcsú fehér rózsájával. De a bábszínház dolga úgyis annak bizonyítása, hogy a szorongások föloldhatók, a teljesség egyensúlya igenis, mégis létezik. Különösen érvényes ez, ha klasszikus meséről van szó. A Jancsi és Juliska pedig annyira, olyan régről ismerős, mintha – és a premier tapasztalatai szerint így vannak ezzel a mai legkisebbek is – voltaképpen a mese birtokában jönnénk a világra. A Grimm-mese magyarul Benedek Elek fordításában lett mindenkié, nem olyan régen készült új fordítás is. De Jancsi és Juliska megmaradt. Bár persze ez sem ilyen egyszerű.

Látszólagos kitérő. „Írd át fiam, nem kell azt komolyan venni”, idézi édesanyját Szabó Magda az Ókút címmel gyerekkorát összefoglaló kötetében. Az anyai tanács akkor hangzott el, amikor Jablonczay Lenke észrevette, hogy kislánya gyakran nincs megelégedve a színházi előadások dramaturgiájával. „Óriási perspektíva volt, éltem is vele, ha a megoldás nem tetszett, folytatást vagy más véget gondoltam ki a látottakhoz”, folytatja az írónő – rögzítve a saját hivatásához vezető út fontos állomását. Az „írd át, fiam” – mára általános gyakorlattá vált - szabadsága mellé odaállítható a nyitott mű apostolának melankóliája: Umberto Eco az irodalmon gondolkodva azt mondja (valahol La Mancha és Bábel között), hogy a közkinccsé vált irodalmi alkotások szoktatnak minket a megváltoztathatatlanhoz: az elkerülhetetlen elmúláshoz. Hiszen történjen bármi, Rómeó és Júlia, Hamlet, Anna Karenina (stb.) sorsát nem lehet más pályára állítani. A mesék persze természetüknél fogva „speciális esetek”: az „írd át, fiam” és az örökkön örökké, a szó és az írás határán. Mostanában reneszánszát éli a mesekutatás, meseértelmezés. Alaptétel, hogy a mesék eredendően nem a gyerekeknek szóltak. Ennek az állításnak számunkra azért van jelentősége, mert a bábszínházi kontextusban folyton, még mindig fordított helyzetben vagyunk: azt kell bizonyítanunk, hogy a jó gyerekelőadások igazi, mély élménnyel szolgálnak a felnőtteknek is.

Pisze és/vagy hosszú. Prekoncepciónk szerint Boráros Szilárd mindig fölismerhető, eleve a groteszk felé hajló világa jól illik majd az erdőben magukra hagyott gyerekek vérfagyasztó jelenetekkel kirakott - és persze jó véget érő történetéhez. Minimáldíszlet az üres térben: mindössze két karcsú bot, a törzsön levéllapátok. Aztán kiderül, hogy nem is erdő: a favágó háza. Vagy nem is a favágó háza, hanem a boszorkáé. Olyan, mint egy ügyes, kreativitást és fantáziát fejlesztő építőjáték: kivehető, visszahelyezhető ajtókkal, funkcióváltó elemekkel, ki-beforgatható homlokzatokkal. Csupa játék, csupa mozgás, csupa áttűnés. Színe és visszája, fenn és lenn, kinn és benn, ott és itt, nappal és éjjel, élő és élettelen, lassulás és gyorsulás, öröm és félelem. A kis kézibábok olyanok, mintha bumfordi rongybabák volnának, nincs például láb- és kézfejük. Illetve van: adandó alkalommal kezük az őket mozgató bábszínészé. Különös, izgalmas szimbiózis ez, megintcsak a kettősség, az áttűnés jegyében. A színészek egyrészt tényleg úgy játszanak a bábokkal (amelyeket gyömöszölni, nyüstölni, ide-odadobálni is lehet), mint a gyerekek a plüssmackójukkal. Másrészt meg ez a szorongásoldó „gyerekjáték-jelleg” azt eredményezi, hogy sokszor inkább látni-érzékelni a színészt, mint a bábot. Ami egyáltalán nem baj, mert a szereposztás telitalálat. Még az is jó, hogy előadás előtt a jóságos, mackószerű, bár kissé gyönge favágó-papát játszó Kosznovszky Márton kíván jó szórakozást a közönségnek. Jancsi szerepében Ricz Ármin, Juliskát Dőry Brigitta játssza. A gonosz (mostoha)anya, a mézeskalács-boszorkány plusz a természet mindenütt jelen lévő, professzionális ereje: a vendégként közreműködő Lehőcz Zsuzsa.

Zümmögő rezonőr. Vadonatúj, Zalaegerszegen debütáló szereplője a történetnek az elhullajtott kavicsok, az elhullajtott kenyérmorzsa és a fehér galamb helyébe lépő virgonc Szentjánosbogár: útmutató zöld lámpás Berta Csongor kezében. Illetve hát ő Berta Csongor. Egyrészt zümmögő rezonőr, másrészt a Hőst Támogató Szereplő; bár kétségbeesett zümmögését ebben a poszt-poszt korban már a hősök is nehezen értik. Vele, a Szentjánosbogárral kezdődik a játék: zizeg, röpköd, belakja a (néző)teret és nyomja ezerrel a rap-et, nagy elánnal és jókedvvel viszi be a közönséget az erdőbe. Ha már a rap. Takács Dániel izgalmas, sokszínű zenét tálalt az újratöltött történethez: van tangó és a múlt század első évtizedeinek filmzenéit idéző dallam, de az edénycsattogás ritmusából is – fülbefogó családi veszekedéseket idéző - zene kerekedik.

Hol van már a boszorkány? Tengely Gábor rendezésében erős hangsúlyt kap a történetben a lélektani részletezettség, megalapozottság, megfejtettség. Az átirat szerint a gyerekektől szabadulni vágyó (mostoha)anya hosszan mereng egykori szépségén, karcsúságán – amit persze tönkretettek a napi kenyérgondok meg a gyerekek. (Hát csoda, hogy elboszorkányosodott?) Itt akkor megint fordul egyet – voltaképpen visszafordul – az alapkérdés, hogy kinek-kiről szól a mese. Az eltűnt idő után hiába kapkodó, kemény szívű mostoha nem hatja meg, de nem is rettenti el a fiatal közönséget. Legalábbis az első félóra elteltével a sötét nézőtérről hangosan, jól érthetően elhangzik a türelmetlen kérdés: „Hol van már a boszorkány?” Ebben a kérdésben pedig igazolást nyer az a föltevés, hogy a gyereknek sose kell magyarázni, csak mesélni kell a mesét. A gyerek izgalmat akar, drámát akar – és igen: szörnyűséget, borzongást. Drámát, hogy aztán a drukkban és örömben föloldódhasson; és a Szentjánosbogár nyomában elröppenhessen belőle a feszültség. Hogy a mélyben folyton bennünk lappangó félelem – mint a gőz – kiengedése után megszülethessen a nyugalom: a bizonyosság, hogy a rossz előbb-utóbb megsemmisül, az átölelő biztonság létezik. Ne félj, anya itt van, nem hagy egyedül. Aztán persze, mintha a nézőtéri kérdésre jönne válasz, színre lép a gyerekzabáló boszorkány, aki viszont - hiába a mézes máz - gyanúsan hasonlít a kérges szívű mostohára. Első pillantásra olyanok, mint két tojás. A két figura egymásba tűnik. Csak a mézeskalácsház háziasszonya nem mondható piszének; sőt: az ékszerdobozban van mágikus, könnyedén fölszerelhető pótorra is. A mindennapi mostohát a mese erejével lehet legyőzni. (És van itt még valami. Bár tudjuk, hogy a mese a képzelet szárnyán szállhat a legmesszebbre – és jól jön a zümmögő Szentjánosbogár is -, azért a várakozás izgalmához hozzátartozik a kíváncsiság, hogy vajon milyen lesz „valójában” a mézeskalácsház. A homlokzat ismerős, édes, csábító, rózsaszín. Minden világos, a jelzésszerűség, a stilizáció működik: Boráros Szilárd az előadás világában konzekvensen, szépen építkezik. És mégis. A minimál-mézeskalácsház mellől lehetetlen elhessegetni annak a színes-csodás házikónak az emlékképét, amely abban a régi-régi mesekönyvben lapul. Kinyílik a könyv, és – csiribí-csiribá - kibomlik, fölépül a ház a háromdimenziós miniszínpadon. Vagy pont azért elég most a jelzés, mert kinek-kinek úgyis megvan a maga igazi mézeskalácsháza valahol?)

Keserű hab. A Griff-előadásban mindehhez – keserű hab a tortán - finoman jelenik meg a társadalomkritikai árnyalat. A szegénység – mint sors, szorítás, kényszer. Ketrec, amelynek ajtaja a gyerekekre végérvényesen rácsapódik. Ezért kell nagyon a mesei igazságszolgáltatás. És ezért marad emlékezetes a szentjánosbogár módjára világító aranytallér fölött összehajoló zárókép: „De szép!” Boldog, szomorú, megkönnyebbülést hozó sóhajtás.

Tovább a galériába

Tovább a galériába

Fotó: Pezzetta Umberto - Griff Bábszínház

Jancsi és Juliska – Griff Bábszínház, Zalaegerszeg

A Grimm testvérek meséjét bábszínpadra alkalmazta: Pallai Mara

Tervező: Boráros Szilárd

Zene: Takács Dániel

Mozgás: Fejes Kitty

Rendezőasszisztens: Üveges Anita

Rendező: Tengely Gábor, Blattner-díjas

Játsszák: Ricz Ármin, Dőry Brigitta, Kosznovszky Márton, Lehőcz Zsuzsa mv., Berta Csongor

(Premier 2017. szeptember 23-án)

További képek