Meseboltos perspektívák, avagy a szavak és a bábok csodálatos életéből

Ölbei Lívia | 2017-09-16

Jól kezdődött az évad a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban, amelynek kamaraterme maga is olyan, mint az a szélfútta öreg dió, ahol Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) lakik, ahonnan zseblétra vezet az álomnéző Holdba (az egyikbe vagy a másikba); és ahol mindenestül elfér az egész világ. Színházi költészet kicsiknek és nagyoknak. De hát úgyis attól függ, hogy honnan nézzük.

A Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) a Kőszegi Várszínház és a Mesebolt Bábszínház koprodukciós előadása, amelyet elsőként a nyári szezonban láthatott a kőszegi közönség. Kicsibácsiék lakódiója most a Mesebolt szombathelyi lakódiójában landolt. Elvégre szeptemberben érik a dió, amelynek az irodalmi hagyományban is megvan a maga története. Ezért bukkan föl egyszer csak az emlékezetben a zalaegerszegi Hevesi Színház Énekes madár-előadása 1999 őszéről, amikor a színpadon szerteguruló szerelemvarázsló diók közül végül muszáj volt egyet zsebre tenni, csak a biztonság kedvéért: hogy könnyebb legyen a jónak, amikor a „rosszot” legyőzi. A meseboltos előadás láttán váratlanul Szécsi Margit verse is elkezd halkan dobolni ott benn: „Belső zsebedbe bújva lehetne élni szépen, dobogós boldogságban, halálig szívverésben.” És akkor (eltekintve Hüvelyk Matyitól, a „kicsi, de erős” világhódító szándékaitól, valamint Shakespeare apró tündéreitől meg a többiektől) még nem beszéltünk Móra Ferenc kis hőséről, Dióbél királyfiról, aki nem hajlandó lövöldözni karikaszemű apjának még a képmására sem, és ezzel titokban Shakespeare-i magasságokba emelkedik. Vagy Hamupipőkéről, aki három dióban háromszor talál segítő kincseket. Csodálatosan derengő holdudvar rajzolódik ki észrevétlenül, rejtve Dániel András és a bábszínházi változatban az íróhoz társszerzőként csatlakozó dramaturg, Kautzky-Dallos Máté – csodálatosan egyedi hangon megszólaló - meséje körül, amelynek voltaképpen nincs meséje-története: ebben áll a nehézsége, ebben rejlik szöszölős, finom humort és groteszk árnyalatokat csillogtató,

légiesen plasztikus szépsége is. Ez itt a „drámaiatlan dráma”, az összeszokott mindennapok költészete. Vagy inkább az elfogulatlan, bizalommal teli, derűs létezésé. Egyik nap - akár a másik; és mégsem. Az állandó változásban, perspektívaváltásban, relativitásban ez itt a biztonság; a biztonság keresése. Ha a Kis Hercegtől tudjuk (sőt: kiüresítettük, elkoptattuk), hogy jól csak a szívével lát az ember, akkor itt mintegy mellékesen elhangzik, hogy legyél bármilyen távol, a szívünkkel meghalljuk a kiáltásodat. Tényleg: a lakódió némiképpen emlékeztet a Kis Herceg bolygójája, a Kicsibácsiék körül fölbukkanó szereplők pedig mindazokra a különös-tipikus szerzetekre, akikkel a szöszke találkozik. Mind külön kisbolygó: a Konzerv Aranyhal, Ferikém, az Álruhás Rabló; Gizikém, a Mindig Morcos Boltosnéni; Egy Piaci Sárkány (jelenleg munkanélküli, hiszen hol vannak már a régi kardozós mesék), a Furcsa Maci, az Engesztelhetetlen Kislány. Jellemző, hogy szereplőnek számít a Hold is: „a kettő közül az egyik”. Mert itt nem akárhányszor megy le a nap, hanem két Hold kel föl: Kicsibácsi hopp, föltalálta a másikat (vagy az egyiket). És zseblétrán mászik föl a magasba – Weöres Sándor legjobb tanítványa. Ráadásul távolról a Hold is olyan, mint egy aprócska, barázdált héjú dió, nem? És ha Kicsibácsi föltalálja a Holdat, akkor az előadás láttán biztosak lehetünk benne: nem lehet elégszer föltalálni és megcsodálni mindazt, ami – hát tényleg? – itt van az orrunk előtt. (Lépj hátrébb, majd meglátod.)

Ha pedig a Mesebolt-történetben keresünk a Kicsibácsi…-val (az alapanyag minőségével, világlátásával, a színpadi feldolgozás szemléletével, fölépítésével és működtetésével) rokon előadásokat, akkor elsőként a Garmann nyarára, aztán rögtön a Lila fecskére gondolhatunk. (Persze úgy hasonlítanak, hogy nem hasonlítanak.) Dániel András ráadásul szintén olyan szerző, aki – mint Garmann szülőatyja, Stian Hole – maga illusztrálja a Kicsibácsi-könyveket; a Kicsibácsi, Kicsinéni (meg az Imikém) című kötet 2013-ban jelent a Pozsonyi Pagonynál. Innen nézve a tervező Bartal Kiss Ritának ezúttal nem volt más dolga, mint megfelelni a már (igaz, eddig két dimenzióban) létező kicsibácsis-kicsinénis vizuális világnak. Ennél azonban többről van szó. Talán valami olyasmiről, hogy Bartal Kiss Rita és Dániel András érzékenysége a mélyben könnyen kapcsolatba hozható: a BKR-féle karikaszemű kis kézibábok és ez az egész, valóságosan mesebeli, titkos-trükkös ajtókkal, fiókokkal, átjárókkal teli kétholdas (plusz az ezüstös diszkógömb) univerzum legalább annyira fölismerhető és azonnal megszerethető Bartal Kiss Rita világa, mint Dániel András világa felől. Mindehhez úgy gurulnak Tarr Bernadett dallamai, mint diószemek vagy szivárványos szappanbuborékok. Vízcsepp az ég, viszi a szél.

Mindig alapkérdés, hogy tényleg bábszínpadra kívánkozik-e (kívánkozik-e a bábszínpadra) egy-egy adaptáció. A Kicsibácsi…-t szemügyre véve a válasz egyértelmű igen. Abban a percben, hogy a meseboltos lakódió-kamarateremben föllebben a szokotthoz képest óriási méretű falvédő (vagyis függöny), hogy egyrészt valóra váltsa, másrészt továbbinspirálja a képzeletet, megkapjuk a bizonyítékot. A két narrátor-játékmester Szenteczki Zita rendezésében hátrálva belép, behúzva a közönséget is a perspektivikusan szűkülő díszletbe, aztán hogy a legbelső ponton, mint cilinderből a nyulat, elővarázsolja a közelről nagynak – kb. Dénes Emőke- és Kovács Bálint-méretűnek -, a távolból viszont kicsinek tűnő – vagyis kicsi – Kicsibácsiékat. Ebben a pillanatban megszületik az ízig-vérig bábszínház: ez a „csoda” csak így teremthető meg, sehogyan másképpen. És ennyi „tanításnak” pont elég is. Dénes Emőke és Kovács Bálint pedig gyakorlottan mozog ebben a világban, hozza működésbe ezt a csodálatos világot. Összehangolt játék, koncentráció: amit csinálnak, tényleg csak a cirkuszi mutatványosok, artisták, zsonglőrök, bűvészek védőháló nélküli munkájához hasonlítható. Külön szépek a váltások: narrációból szerepbe, egyik szerepből-karakterből a másikba. És mint mindig, most is partnernek nézik a közönséget: a kicsiket és a nagyokat egyaránt.

Ami pedig a bábszínházban hatványozottan érvényes „minden lehet minden” elvet illeti: az is elmélyül, további árnyalatokkal gazdagodik. Kicsibácsinak és Kicsinéninek van egy madara: ő Imikém. Kalitkában lakik, néha gonoszosat játszik, néha kútmélybe néz, néha megszólítaná a kirakatban üldögélő Furcsa Macit, néha meg kidől – ha pattankázik vele a csupafej Engesztelhetetlen Kislány. Imikém voltaképpen nem is madár, hanem fölhúzható nyúl: „Azon mélázik, milyen jó volna, ha legalább repülni tudna. Vagy valami.” Persze: „Nem mintha bánná, hogy így alakult: mindegy az embernek, nyúl vagy madár… – …ha szeretik.” Ember, ember gyereke, nyúl, madár. Hát ennyi. Ez a jól időzített, könnyed és tárgyilagos mondat úgy száll el az előadásban, mint ahogyan egyszer csak pillangó röppen ki (szemérmes vallomás) egy könyv lapjai közül. (Közben pici üdvözlet a sárga pillangóktól kísért Gabriel García Marqueznek – és persze Petőfinek. Tarka lepke, kis mese, szállj be Laci fejibe.) Ráadásul Imikém mégiscsak tud repülni, mint lepkék: viszi, leteszi a szél a lakódiót.

A képzeletnek testet adó báb/színházban testük – színük, szaguk, tapintásuk – van a szavaknak is. A Vicces Szavak Gyűjteményét lapozgató Kicsibácsi göcögve, fejcsóválva, csodálkozva úgy bontogatja, forgatja, ízlelgeti a szeme elé kerülő szavakat, mint a cukorkát: jégeralsó, huszárbajusz, cicanadrág, öregdiák, cigirágó. Körömcipő. Édes, savanyú, boldog, szomorú. A fotel mögött, a lámpafényben mintha Esterházy suhanna át a színen. Ő aztán tudja, hogy „az írónak testközelből kell ismernie a szavakat, kézbe kell venni őket, fogdosni, mit lehet velük csinálni, mit engednek magukkal, hogyan öregszenek, fásulnak el vagy kezdenek el hirtelen gügyögni, épp milyen a kedvük, milyen lábbal keltek föl, babusgatni kell őket és olykor üvöltözni velük, vagy ők babusgatnak és ők üvöltöznek” (A szavak csodálatos életéből). Itt főleg babusgatás van. Dániel András szavakból épülő világában huhog a hűtőben a hideg, konzervdobozban árulnak szeletelt napfényt, az éjszaka óriási fekete bevásárlószatyor a bennefelejtett csillogó apróval – vagy lehet, hogy mégis inkább irdatlan tésztaszűrő. Úgyhogy bábszínház előtt vagy után: elő a fotelt, lámpát, könyvet. Vagy irány a mozi: a szerző Kufli-kalandjaiból legújabban animáció készült, a szombathelyi Kicsibácsi…-val majdnem egyszerre volt a premier. Hogy kik azok a kuflik? Karikaszeműek és szeretnivalók.  „…hát igen, csak tudnám, mit akartam ezzel az egésszel mondani.” Kicsibácsinak ezt a töprengését Kicsinéni azzal csitítja el, hogy: „Mindegy, nekem jólesett.” Az évadnyitó meseboltos bemutató után pedig hosszan, jólesően tapsol a közönség: felnőttek és ölbe bújó, a világgal Lóci-perspektívából ismerkedő gyerekek. Kemény dió.

A Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház közös produkciója

Rendező: Szenteczki Zita
Író: Dániel András
Tervező: Bartal Kiss Rita
Dramaturg: Kautzky-Dallos Máté
Zene: Tarr Bernadett
Szereplők: Kovács Bálint, Dénes Emőke mv.

Fotó: Mesebolt Bábszínház - Trifusz Ádám


 


 

További képek