Parádé- teremtés a térköveken

Ölbei Lívia | 2017-06-28

Ez az az előadás, amely értelmet ad a térköveknek Celldömölk belvárosában, a művelődési központ előtti téren. A Soltis Lajos Színház sok mozgással, kevés szóval, intenzív látvánnyal, gólyalábakkal, maszkokkal és óriásbábokkal viszi színre a bibliai teremtéstörténetet: Ádámig-Éváig. Vagyis a szabad ember megszületéséig. De hova jutottunk?

Robban a szabadtéri Almagránát, miközben fölöttünk a makulátlanul kék júniusi égboltra óriási, hófehér csillagot rajzolnak a békés repülők. És egyszer csak, váratlanul mintha fölbukkanna néhány kép ikertestvére Virginia Woolf utolsó regényéből: a Felvonások között színjátékosai voltaképpen ugyanazt a hagyományt működtetik, mint amelyből az Almagránát megszületett.

(Elöljáróban.) A Soltis Lajos Színház több szempontból egyedülálló tünemény. Olyan, mint valami mozgékony kaleidoszkóp. Az egyik pillanatban alternatív formáció: professzionális, katartikus, nemegyszer fesztiváldíjas előadásokkal. A másik pillanatban általános és középiskolás diákokat képző, gyerek- és diákstúdiót működtető művészeti iskola. A harmadikban bérletet szervező társulat, évi öt-hat bemutatóval és jelentős szakmai holdudvarral. Jogelődje a Sitkei Színkör, amely az ezredfordulón költözött Celldömölkre - ahol a Soltis Színháznak önálló otthona is van. A színes homlokzatú, mesebeli kis épületről ma már senkinek nem jut eszébe a régi Szikra mozi: kívül-belül színház ez a javából (a fölújítás sokak összefogásának köszönhető). Mindez egy tízezres kisvárosban. Az egyesületi alapú Soltis Színházban egyszerre van jelen a megszakítatlan folytonosság és a megújulás; talán ezért olyan strapabíró. A megújulás nemcsak utánpótlásnevelést jelent, hanem önképzést, folytonos tanulást és nem szűnő kísérletezést is.

(Interakciók.) A kísérletezőkedv legfrissebb gyümölcse (a gyümölcsnek itt fontos szerepe van!) az Almagránát című – elsősorban szabadtéri - előadás, amely az Open Space Theater címmel elindított európai színházi kezdeményezés tapasztalatai nyomán készült. Az elmúlt hónapokban volt több workshop, találkozó; a Soltis Színház – mint az angol-olasz-szlovén-romániai-magyar projekt magyarországi résztvevője - maga is fogadta Celldömölkön a nemzetközi csapatot. A vásári játék, a commedia dell arte hagyománya nem idegen a társulattól, amely nyilván ezért is csatlakozott szívesen ehhez a nemzetközi utcaszínházi „tudáscseréhez”. És bár az angol nélkülözhetetlen egymás megértéséhez, itt legalább olyan fontos szerepe van a testnek: a színész testének – és a színész testével viszonyba kerülő maszknak, bábnak; gólyalábnak. Az Almagránát Komáromi Sándor rendezésében, mindemellett igazi társulati összmunkában készült (mint a középkori előképek; és mint a középkori előképek, gyakorlatilag tetszés szerint csiszolható, bővíthető, mesélhető tovább), ráadásul itt a mostanában varázsszóként szolgáló és valljuk be, némiképpen el is koptatott, kiüresített interaktivitásnak is értelme-funkciója-tartalma van.

(Az Úr teremt.) A Dr. Géfin tér kövein fából ácsolt magas emelvény, ha nagyon akarjuk, a középkori három osztatú (menny, föld, pokol) színpadok reinkarnációja. Süt a nap, gyűlik a közönség. Van, aki direkt az előadásra érkezik; van, akit a készülődő-mocorgó látványosság késztet maradásra. A színészek bemelegítenek, hangszóróból szól a sokféle kulturális hagyományt megidéző, de nem bábeli, inkább „világ-zene”, föltűnik a magasban egy gólyalábas angyal (talán ő lesz Lucifer: fényt hoz, ezért elbukik). A kövezetre leterített textíliák pont megteszik ülőalkalmatosságnak, de akár a leparkolt autókból is élvezhető a játék. Bár akkor kisebb az esély a részvételre. A közönség – gyerekek és felnőttek, nincs különbség - bámulatosan érzékeny a játékra. Szinte mindenkit könnyű táncba vinni (akár szó szerint), emberi mozdulatokat tanulni, vagy rávenni arra, hogy mondjuk labdacsok jól irányzott elhajigálásával legyen részese a teremtés nagy munkájának: segítsen elválasztani a világosságot a sötétségtől. Aki vonakodik, titokban talán bánja: itt tényleg fontos a részvétel. A tánc, a lüktetés, a menetelés (kapd el a sárkány farkát!), a közös ritmus megérzése-megtalálása; mint valami színes, napsütötte karneválon. Különben nehéz meghatározni az előadás műfaját (ha meg kell határozni egyáltalán). Föltétlenül van benne valami az egyházi és a profán kultúrát ötvöző passiójátékból, amely anno – a 15-16. században - több napon át tartott, a világ teremtésével kezdődött és a szentlélek eljövetelével ért véget.

(Ádám és Éva fölcsatolva.) Az Almagránát legszebb pillanata a bumfordi, esetlen, csetlő-botló emberpár, Ádám és Éva megjelenése. A színészek a nyílt színen csatolják magukra a szándékosan elnagyolt, félig-marionett óriásbábokat. Ezekben a fölcsatoló, teremtő, megelevenítő mozdulatokban – a képek által – megidéződik egy másik mítosz: az ókori görög Daidalosz és Ikarosz mítosza. Mintha szárnyakat csatolnának magukra: de vigyázni kell, aki túl közel kerül a Nap tüzéhez, könnyen lezuhanhat. Ez is szabadság-történet, ez is az ember lényegét kutatja. Arról nem beszélve, hogy Daidaloszt ezermesterként tartja számon a görög mitológia: állítólag ő faragott először mozgásban lévő, tekintettel bíró emberfigurát. Ez is teremtés.

Szép az Almagránát almafája: szárító az udvarról, kitárt fémkarokkal. Tűzpiros almagránátok röpködnek. A bűnbe esett Ádám és Éva felöltözik, megismeri a kiűzetés szégyenét.

(Tükör és tenyér.) Amikor pedig az óriásbábok óriási marionett-tenyere simogató tükörként fordul – sorban, egyenként – a nézők felé, fölrémlik egy jelenet Virginia Woolf utolsó, Felvonások között című regényéből, amelyben egy vidéki kastély kertjében részesei lehetünk a helybeliek által minden évben bemutatott Parádénak. Csak éppen ők nem bibliai történeteket, hanem Anglia történetét adják elő a zöldben. (Az Almagránátnak is volt füves bemutatója: a dömölki Árpád-kori templom romjainál.) És a Felvonások között Parádéján, az úri közönség soraiban egyszer csak megjelennek a tükrök. Rengeteg tükör: „Mi az értelme az egésznek? Mi magunk volnánk mind e részek, bármi-fények, csak villanni tudjanak, fényt felfogjanak, visszaadjanak? Mi magunk! Mi magunk! Ezek mi vagyunk. (…) És a nézők látták magukat, töredékekben bár, mégis nyugtatólag, ahogy ott ültek. Az óra mutatói megálltak a jelen pillanatában.” (Tandori Dezső fordítása.)

Virgina Woolf 1941-es regényében a Parádé idején a nyári égen baljós harcirepülők moraja hallatszik, a regényidő szerint ez a második világháború; minden egész már régen eltörött. A felhőtlen celli Almagránát-előadás idején óriási, tökéletes csillagvirágot rajzolnak az égre a hangtalan, távoli repülők. A jelen pillanatában mintha béke volna.

(Almagránát – a celldömölki Soltis Lajos Színház előadása, Komáromi Sándor rendezésében. A bábokat tervezte és készítette: Szűcs József. Díszlet: Marton Miklós. Játsszák: Bruckner Roland, Károly Bálint, Marton Mercédesz, Nagy Zsuzsi, Pesti Arnold, Piller Ádám, Tóth Ákos)

Tovább a galériába

Fotó:  Bertalan Edit, Gregorich Bence, Pörneczi Tamás

 

További képek