De ők az enyémek is - A Tamás könyve a szombathelyi bábszínházban

Ölbei Lívia | 2017-02-28

A klasszikus gimnáziumi folyosón érettségi tablókat böngészhetünk: mintha máris a Tamás könyve apafigurájának titkos doboza nyílna ki, az ismeretlen (bár néha ismerős) fiatal arcok láttán tapinthatóvá válik, torkot szorít az elillanó, mégis jelenvaló idő. Erős kezdés a Mesebolt Bábszínház tanteremszínházi előadásához, amelynek kamaszlány főszereplője – éppen egy régi fotó révén - súlyos, teljes valóját megváltoztató családi titokra bukkan. Mit kezdjen vele?

Most már csak az kell, hogy minél több középiskolába eljusson a Tamás könyve. Az első körben a Nagy Lajos Gimnázium 9. osztályai fogadták be az előadást, Németh Andrea drámapedagógus minden alkalommal előkészítő foglalkozást is tart, de a felkészítésre, ráhangolásra máshol is szívesen vállalkozik – ez a lehetőség, ha tetszik, választható eleme a meseboltos tanteremszínházi csomagnak. Mindenekelőtt persze talán azoktól az előítéletektől ideje végképp megszabadulni, amelyek szerint a bábszínház kizárólag kisgyerekeknek való – és egyet jelent a paravános bábozással. Tegyük hozzá, a Mesebolt név eleve valami ilyesmit sugall. Az előadás előtt maguk a színészek is kis színházi bevezetőt-beavatót tartanak, tisztázva a játékszabályokat. Ez itt a „matekos” 9. osztály, sok a fiú. Az első pillanattól érződik az eleinte talán kissé tartózkodó, de mindvégig nyílt és komoly érdeklődés, figyelem. Nem ők látják először - pontosabban nem ők vesznek részt először az előadásban, de a gimnáziumban már terjed a hír, hogy „jó”. (Különben a diákok állítólag titoktartást fogadtak – lám, egy másféle titok –, hadd legyen a történet minden osztálynak meglepetés.)

A székek szorosan a fal mellett, karéjban; az üres játéktérben, kemény neonfény alatt néhány tárgy – útiládák, forgatható tábla – teremtik meg hiányérzet nélkül az atmoszférát. Az előadás plakátján egy kis bőrönd meg egy nagy bőrönd fogalmazza egyetlen, egyszerűségében is feszítően sűrű képbe az előadást: szülő-gyerek viszony, Auschwitz – egyúttal voltaképpen maga a (báb)színház esszenciája; közben a háttérben futnak a gyöngybetűs sorok. „De azért nem árt kikészíteni a bőröndöt, hogy, legalább intelemként, mindig itt álljon a szobában”, írja Kertész Imre Budapest – Egy fölösleges vallomás című esszéjének zárómondatában. Ez a - szintén a bőrönd képében megragadott - mindig útra kész, otthontalan szorongás adhat kulcsot a Tamás könyvéhez; legalábbis az Apa nézőpontjából. Érdekes tapasztalat, hogy az előadás részesévé váló 9. osztály – a megszólalók, hiszen ezúttal is, mint minden közösségben, van néhány hangadó – mennyire empatikusak a hosszú évekig titkolózó Apával: inkább az ő pártján állnak, az ő nézőpontjával azonosulnak – és kevésbé a titokra rábukkanó Annamariéval, aki pedig a történet szerint körülbelül velük egyidős. A diákok érvelése úgy szól, hogy az Apa nyilván a lánya érdekében titkolózott – hogy megvédje őt, hogy ne tegye tönkre a gyerekkorát. Ezen a ponton csak annyit tudunk, hogy Annamari rájön: van egy bátyja – hogy hol, merre; hogy mi van vele, még ki kell deríteni. (A csönd sűrűsödik, mint a figyelem. Beszédesek a csöndes tekintetek.)

A Tamás könyve bábszínházi változatát Hárs Anna írta, Anna Maria Habermann azonos című kötete alapján (amely 2010-ben jelent meg magyarul a Kieselbach Galéria gondozásában). Anna Maria érett felnőttként, a 80-as években, a szülei – olasz édesanyja és magyar édesapja – halála után fedezi és tárja föl a titkot: bajai születésű apja korábbi házasságából volt egy bátyja, akinek kamaszként (a Magyarországon élő magyar zsidó családtagokkal, nagyszülőkkel együtt) 1944-ben Auschwitzban veszett nyoma. Ezt a valós történetet transzponálta Hárs Anna a 60-as évekbe, kifejezetten a kortárs-élmény kedvéért. A tanteremszínházi előadás nyitószituációjában Apa és Annamari éppen megérkeztek Rómából Budapestre: a szülők elváltak, az orvos Apa kihagyhatatlan állásajánlatot kapott egy budapesti klinikán, a lánya vele költözik a „másik” szülőhazába. Feszült pillanat – titkok nélkül is az. Ezt a feszültséget viszi el a robbanásig – és talán a megnyugvásig – az az óvatlan mozdulat, amellyel Annamari megtalálja Tamás fotóját. Szép a könyvek rakosgatása – ahogyan Annamari körbebástyázza magát, ahogy lebontja, fölépíti a múltat, a falakat, az emlékeket, ahogy próbálja megalkotni, újra összerakni az életét, kijelölni a saját határait.

A színészek pontosan, tisztán játszanak. Dénes Emőke karcos kamaszt, aki szinte csonthéjat növeszt, hogy óvja belső sérülékenységét. Janicsek Péter visszafogott, belső küzdelmektől, önvádaktól, fájdalmaktól feszülő Apát. Szeretik egymást – csak nem nagyon tudják, hogyan. A titokzatos, arc nélküli, finoman betűmintás (mintha levélpapírból, levelekből „kirajzolódó”), a kinn is, benn is határhelyzetében világokat összekapcsoló báb, az elképzelt, életre keltett Tamás mozgatója Kőmíves Csongor. És bár két kollégája szintén kérdez, alapvetően ő a játékmester, amikor a tanteremszínházi szabályok szerint megszakítják a két részben játszott, beszélgetésekkel kiteljesített, többféle befejezésre módot kínáló történetet. A kérdések tiszták, pontosak – azonnal partneri viszonyt teremtenek a közönség és a játékosok között (és nem az alapszabályként lefektetett tegeződés miatt). Csongor külön rákérdez a bábra, a bábfigura szerepére-lényegére is („mi ez?”). A válaszok: A báb maga a titok. Megtestesülés. A lány képzelete. Az apa emléke. Miért nincs arca? Mert Tamás máshogyan él az Apában, máshogyan kel életre Annamari által.

„De ők az enyémek is. Az én testvérem, az én nagyszüleim! (…) Nem veheted el őket tőlem. Ezt nem lehet önkényesen megváltoztatni. Nem lehet úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Beszélni kell róla.” Beszélni kell róla! Beszélni kell. Ez Annamari utolsó, kétségbeesett kiáltása.

Levezetésképpen, a továbbgondoláshoz alkalmi állóképek (színpadi fotográfiák) készülnek. Vajon mi lesz Annamariékkal egy év múlva? Érkezik ajánlat harmonikus családi képre, amelyen Tamásnak is helye van: „Annamari segít az apjának feldolgozni a múltat.” Érkezik ajánlat apa-lánya ölelésre: „Tamás már messze van.” Érkezik ajánlat arra, hogy az egyik sarokban Annamari, a másikban az Apa, középen Tamás; mindenki magában, nem néznek egymásra. És arra is, hogy együtt elmennek Bajára.

Fotó: Trifusz Ádám

Tovább a galériába

Tamás könyve – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Anna Maria Habermann azonos című művének felhasználásával írta: Hárs Anna

Tervezte: Csató Máté, Tóth Eszter

Zeneszerző: Kiss Dávid

Drámapedagógiai konzulens: Romankovics Edit

Rendező: CSATÓ KATA

Szereplők: Dénes Emőke mv., Janicsek Péter mv., Kőmíves Csongor

További képek