bÁmulatos SHOW – úgy, mint só

Csikkzsebemben meglapuló, gonosz kis ördöggel ültem a be a Vojtina Bábszínház nézőterére január 31-én - vajon mivé lesz a magyar népmese, A só egy színpadi adaptációban? Az előtéri mókás tacepao-n látott standfotók alapján meg is tárgyaltuk egy ismerőssel, hogy itt senki ne várjon bábszínházat. De akkor mi lesz? - Szentirmai László írása.

Már az elején kiderült és eldőlt, hogy itt virtigli színházi előadásban részesülünk. Mégpedig olyanban, ami erősen a vizualitásra, a parádés mozgásra, a táncra épül, s a gyermekember színházlátogatóvá nevelése gondolatkörében gyökerez.

Bámulatos Balabán udvara – köszönhetően Mátravölgyi Ákosnak –, szép és letisztult látványvilág. Fékezetten „királyos”, rafináltan szabott, a játékosok jellemét, mozgását dicséretesen támogató jelmezek, visszafogott környezet, ahol minden elem patikamérlegen kiszámított hangsúlyt kap. Már itt feltűnik egy-két villanás a rendező (Kuthy Ágnes) koncepciójából – az ígéretesen guruló pulpitus, a kerengeni képes lépcső. A zenészek elejétől fogva „belesimulnak” a történésbe, miközben válogatott futamokkal – néha csak pár akkorddal – pazar, akusztikus tálcára emelik a játékot.

A jelenet végén pengeélesen hangzik fel az ostobán konok, leforrázóan megfellebbezhetetlen elutasítás: a legkisebb királylánynak minden jogtól fosztva el kell takarodnia a birodalomból. Csak azt a keveset viheti magával, ami legbennebb benn van: a tudást, és tiszta jószívűségét.

A következő jelenetben egy konyhába látunk be, ahol gordonremzis öltözetekben, boküszd'Oridéző modorban folyik a sütés-főzés. Az öltözetek itt is „mesések”, a „látványmérnöknek” köszönhetően a néző érezheti, hogy csupán egy másik országban, de mégsem egy másik évszázadban vagyunk. Most jövünk rá, hogy mire jó a három, görgős lábú asztal, amelyikben, amelyiken, amelyik mellett Barta Dóra koreográfiájára felpörög az élet. Kimódolt harmóniában, taktra pontosan repülnek a láboskák, a fazekak, a fedők - vörös foltként kavarognak a díszletben. Köztük, alattuk, velük úsznak, csúsznak, megtervezetten bukdácsolnak (!) a szereplők. Lázas munka – perecsütés – folyik pazar zenére. Észre sem vesszük, hogy egyúttal a munkaharc tanúivá váltunk, melynek egy a célja: ki legyen a főnök a konyhában. A több szálra kibontott mese szitáján át látni a mában a tegnapot, ha a közönség gondolkodni akar (s ha tud ebben a finoman felpörgő fergetegben) megláthatja e tegnapban a rémületes jövőt...

De!

Az előadás ütemesen megy a kifejlet felé, a faltól falig hosszú, terítetlen fehér asztalig, Múltatjelentő Bámulatos Balabán és MagaaJövő ifjú király mindent eldöntő dejeuner-jére ...

A továbbra is dicséretesen tisztuló dizájn, a mintaszerű, itt-ott puskaporos párbeszédek, a visszaköszönő kulcsmondatok – „én az elején megmondtam” –, vagy a legjobb musical szintű táncok finom hálója magasban tartja az előadást és őszinte tapsra készíti elő a közönséget.

Nem hittem volna, hogy slágerbe lehet egyáltalán bugyolálni a nátriumklorid (tudod... a só) szót! De úgy, hogy a zömében fiatal, kémiaórával még nem mérgezett közönség hosszan tartó tapssal kísérje, azt végképp nem. A kistini-korú nézők – akik példás figyelemmel mentek együtt, alkalmanként a muzsika hátán száguldottak a történettel – kifelé menet már zajosan ismételtek pár pazar mozdulatot – shitty –, idézték a látottakat.

Három nyílt színi taps... nem semmi. Kolozsi Angéla egyébként sem fukarkodott az elmésnél elmésebb szófordulatokkal, amihez Kuthy Ági és Barta Dóra hiteles játékosvezetést társítottak Czapp Ferenc és társai – soha eléggé nem dicsérhető – élő, élettel teli zenéire. Nagy Viktória, Hajdú Péter, Kiss Gergely Máté, Reschofsky György emlékezetes percekkel ajándékozták meg, s a társulat különösen egységes élményben részesítette az aznapi szerencséseket.

A gonoszkodó kisördög már a legelején elbujdokolt a csikkzsebemből ...

További képek