„Mennyei rózsa, a nap” - Kulcsár Ferenc: Kerek világ közepében

Kulcsár Ferenc szülőföld-szerelme a vallomások vallomása: versei azt a tájat – Anonymus megnevezésével: „a Tisza és a Bodrog közti földet” – ölelik körül, amely érzésvilágának, anyanyelvének földajkálója volt. Miként könyvének alcíme mondja, jóllehet valójában gyermekversekről van szó, egyszerre akar szólni a kicsikhez és a nagyokhoz, hogy ki-ki saját kedve szerint ízlelgethesse humorral teli, tréfás, csúfolkodó és a történelmi kincseket aranyszakajtóba emelő szavait.

Rigmusos röpüléseit, hiszen az adoma, a népdal, a hiedelemvilág alapozta költemény hol táncritmusban, hol csipkelődő bájolással emeli szív közelbe – faluival, dűlőivel, család- és helyneveivel, állataival, embereivel, munkaritmusával és ünnepi szokásaival – a tündéri szigetet. Azt a szülötte tájat, amelynek sokszázados, ezredévek óta fényes történelme nagyon is hatással volt gondolkodására.

A gyermekeihez és unokáihoz szóló, utószóként is fennkölt szavai mindennél érzékletesebben vetítik elénk azt a csaknem elérzékenyülésig versekben megénekelt élményt – a Bodrogköz mint kishaza iránt érzett s a tágabb kört ugyancsak indukáló hazaszeretetet –, amely a 250 (!) vers kősziklánál erősebb alapja. „A gyerekkor az örökké mozdulatlan égbolthoz hasonlatos, meg a gyöngyöt rejtő kagylóhoz is, mely őrzi a drágagyöngyöket: az embert cserben soha nem hagyó anyaszókat, melyek ott csillognak az égig érő nyárfák reszkető levelein, a bíbicek, sármányok, hollók és mátyásmadarak szárnycsapásaiban, az égbolton tollászkodó éger- és cserfaerdők lombjain, a sziklák moháin és zuzmóin, a templomtornyon és a nádasokban; s ott csillognak az anyaszók az almáriumon, a tisztaszobákban, a galagonya-, kökény-, és csipkebokrokon, a szegszínbarna és keselylábú lovak szemében, a fűszálakon, a temetőkben és a szőlődombokon – a szülőföld és a gyermekkor egyre táguló univerzumában.”

Amikor a költő azt írja a szülei emlékének ajánlott versében, hogy „Bodrog-Tisza köze, / mélyeidre szállok – / regélő mélyedről / egeidre látok”, a valóságos földrajzot csaknem szakrális magasba emeli. Mert a látott, tapasztalt, kézbe fogható világ – csörgő nádasaival, vijjogó vércséivel, szegénylegény-ételeivel és az aratók, pákászok munkadalaival – csak egyetlen réteg a létezés ismerős és ismeretlen kazamatáiban. A másik, amit képzeletünk, forrongó és mindig jobbra vágyó lelkivilágunk (minő égnek támasztott létrával!) életre támaszt. Hogy együtt lássuk a láthatót a láthatatlannal. Nem véletlenül íródik a ködmönös legényke útját jellemezve: „Kíséri angyal, fellegek. / élete képtelen: / ölbe veszi, elringatja / Isten s a végtelen" (Karácsony). Vagy a Vörös gémek, füttyös récék befejező strófájában: "Végül a fákat, dombokat / elringatja az alkonyat, / s Tokaj hegyén becsukódik / a mennyei rózsa, a Nap”.

Hihetetlen bőség! Noha a ciklusok címei valamennyire eligazítanak a témát illetően (Bókuska hazaszáll; Bodrog – Tisza terein; Régi világ – regevilág; Bölénytortól szarvastorig; Fújjad angyal, furulyádat; Ripityóka, pityóka; Tíz pulya tíz lyukas szája, stb.), egymásba úsznak, itt is, ott is föltűnnek a szerelmes földrajz diktálta változatosságban és iramban a költő jókedvét, faluja, földje, szomszédjai iránti bámulatát, a történelem időket láttató csodálatát idéző dalok. (Vőlegények, menyasszonyok, vőfélyek; A szentesi nagy kövesút; A szentesi Tündérhegyen; Bodrogközi utazás; Honfoglalók).

A ritmusok levegőszárnyán egy kissé a zseniális Weöres Sándor is ott lovagol, s helységnevekből lendületet sarjasztó invenciózus kiskátéban pedig akarva-akaratlan Csukás István bolyongó révülete ugyancsak megbúvik – párhuzamos az ihlet, átvételről szó sincs –, ám Kulcsár Ferenc teljesen egyéni hangot tud kicsiholni mesés látomásaiból. Csak egy-kettőt a Bodrogközi barangolóból! „Örösön a Cigány-végen, / arany lángol a holdfényben. / Ki kalapját reá veti, / lyukas zsebe pénzzel teli.” Ugyanitt: „A szentesi pincesoron / tatárok dúltak egykoron. / Be is csiccsentett Batu kán, / olyan lett, mint egy buta kán”.

S a földrajzi nevek, nem ritka a gyermekversekben, emberi tulajdonságokat fölvéve kezdenek élni. A halak nevével fűszerezett helységnév és folyónév felvidéki poétánknál is kéz a kézben jár. Megemberiesült természet? Inkább lírikusi jókedvvel furcsa térképet rajzoló hahota! Amint a Vőlegények, menyasszonyok, vőfélyek című versből kitetszik. „Férjhez megy a Tapoly, / Ondava lesz ura – / a vőfélyük Szürnyegnél / nagyúri vén csuka. // Girbe-gurba Ondavát / Laborc kapja férjül, / Ung, Udva és Ciróka / köztük fordul-térül. // A szeszélyes Latorca / Laborc kezét kéri – / Zemplénnél a násznépet / keszeghad kíséri. // Latorca a Bodrogot / nyeri hitestársul, / egybeolvad kék vizük, / hullám habbal társul. / Bodrog vizét Tokajnál / vőlegénye várja: / beomlik a nagy Tisza / gyöngyöző habjába.”

Mi kell ehhez a szavak rétjén futtatott tempóhoz? Mindenekelőtt a legkisebb ízében is tündöklő Bodrogköz ismerete, és invenciózus nyelvi gazdagság. A költő a leleménnyel megzengetett lelki húrokon úgy játszik, nem kis bravúrral, hogy a poétai ünnepet a gyakorta használt tájszavak kolompjával (böcöri – csámpás, hájdermenkő – villám, kotyor – dagonya) és a bimbajában meghúzódó argó szürkeségével (pasa, krapek, pali) is kiegészítheti. Csúfolók, kiszámolók, köszöntők, kurjantók, pásztordalok, ételdicsérők, párosítók, népdaltöredékek, gyermekdalok és a különféle ünnepeket (Újév, János-nap, Mátyás, Húsvét, Karácsony), valamint a nevezetes sokadalmakat (Lakodalom, Legényavatás, Majális) megéneklő versezetek adják eme felnőtten gyermeki világ savát-borsát.

Kulcsár, mintha subát terítene magára, belebújik a szavakba, s játékos búgócsigáját pörgetvén olyan hangulati varázzsal ajándékozza meg az olvasóját, hogy csak úgy ámuldozunk a gyémánt logikájú átváltozásokon. Kell-e pompásabb munkadal az Ősz az idő tréfás átirataként ugyancsak becses – benne a szentesi dűlőnevek valósággal világítanak – Ősz van, vetni, szántani kék című versnél? „Ősz van, vetni, szántani kék, / rozsom, ekém mind szerteszét, / két szép lovam Virágréten, / két jó ökröm Ereszvényen. // Ekevasam Csíkoskán van, / csoroszlyáim vén Nyárfásban, / ekekapám Dénesfalván, / ekeszarvam Harabinnyán. // A taligám Besenyőben, / két kereke Csomaréten, / gerendelyem Rakottyában, / váltója meg Bótaván van. // Ostorszíjam hosszúhegyen, / annak nyele Méhesszegen, / eketalpam Dübögőben, / ösztökém meg Kenderföldben. // Magam lakom Ibolyáson, / Kígyóson van a szállásom, / Ősz van, vetni, szántani kék, / ökröm, lovam mind szerteszét. // Szanaszét van minden kincsem, / ráadásnak kedvem sincsen. / Amikor majd kedvnél leszek, / istenuccse, szántok, vetek.”

Látható, hogy a ripityókával, pityókával ízesített költői világ, melyben a Lepényfa éppoly gazdagon terem, mint a Famozsárban lévő harmatkása, minő angyali csúsztatásokkal, nyelvi leleményként dallamot, ritmust szabó, megnevező-láttató kellemmel szedi költészetre éhes áldozatait. Illusztrálni, képi valósággá tenni ezt a valóságosan létező, ám sosemvolt terrénumot nem kis feladat. A néprajzi elemek, motívumok talán túl színessé avatnák a költői beszélynek eme tréfásan virágos formáját. Ha pedig a látható-fogható, ám feje tetejére állított világot akarná megidézni a rajzoló – például a szürrealizmussal fogódzót adván a többemeletes beszédnek –, akkor nem (legalább is a gyermekek számára nem) tudná visszaadni eme költészet képben is kifejezhető dallamát, metaforikus sokarcúságát.

Gyenes Gábor, akinek a nyomdai előkészítés is köszönhető, a Kerek világ közepében című felnőtt-gyermek látomásból remek könyvet formált. Levegős szedéstükörrel, s lélegző – gyakran az oldalpár mindkét tagjára átmenő – illusztrációkkal. Grafikája akvarell (vagy diópác) foltháttérrel valaminő emlékszövet hatását kelti. Amely azért is jó alap, mert kiemeli a tusrajz ember- és állatfiguráinak a kontúrjait. Egyszer ez a folt hegyet involvál – lásd a juhnyáj hátán furulyázó kiskamasz pásztor mögötti, a szürke marha-csordának ugyancsak világító lámpásként szolgáló hátteret (28-29. oldal) –, másszor amorf formájában is valamely állat-figurát. Ez utóbbin jól látszik a Teknőcök napfényben és holdfényben fürdőző alakjait visszaadó tusrajz fekete-fehér kontraszt-fénye (68). Szintén eme szétfolyó „szőnyegnek” köszönhető (rajta a hegedűs és cimbalmos töredezett vonalas árnyéka), hogy nem csupán a rajta álló zenészeket emeli ki – ők inkább összeolvadnak a háttérrel –, hanem a legényest táncoló férfit is. Őt leginkább, méghozzá ugró, csizmát verő dinamikájában (84).

Bravúros a Csirr-csurr április vércséit megjelenítő, kalligráfiával díszített ág és hátterének hullámmozgása (52-53), s az a zöld sásrengeteg ugyancsak, amelyből két Nádifarkas botorkál ki eleségkeresőben (40-41). Ám ahol emberalak kerül a fókuszba, az érzelmi hatás talán még erősebb. Ilyen a csaknem egész oldalt kitöltő grafika, amely Bókuska (a költő gyermek-alteregója) álmát közvetíti, amint a legényke girbe-görbe úton – háta megett fáklyás sokaság – megérkezik Betlehembe (76). S ehhez hasonló erővel bír a rövidnadrágos, kezében bottal caplató világvándor legényke, Bókuska megidézése is a hegyek sziklarengetegje előtt (17. és háttámla).

Minthogy a realisztikus alakok nemegyszer magukban hordják énük másik (rosszabbik, csúnyább?) felét is, ragyogó az Öregasszony a bálban népviseletben táncot ropó alakja (89). S ehhez hasonló dinamika élteti – csak más módon – a hordóra hasaló férfi és a kemencét pofozó asszony figuráját (Öregember, öregasszony – 97). A zsánert grafikai látomássá emeli a Hej, aratók, hej pákászok szinte a mennybe emelkedő nádtutaja (48-49); s a vele szöges ellentétben lévő, szerkezetileg feszített nádaratók pedig – Repin Hajóvontatókja az emlékezetben – éppen a gyötrő vonulásban, hónuk alatt kéve, élik meg a szolgálat (munka) terhét (81).

Gyenes Gábor míves rajz-arzenálja alighanem azért illik eme líralizált mesevilághoz – bár a versek hangulatával egy kissé ellentétes „keménysége” –, mert realisztikus voltában is meg tudja jeleníteni bizonyos történések grafikailag hiteles csomópontját, térszervező kalandjának fókuszát.

 

 

 

További képek