A népszerűség felé – Un-dead – Kiss Ágnes

Hutvágner Éva | 2017-01-18

Vámpíros időket élünk. Ha elkezdeném sorolni csak az utóbbi öt év vámpíros filmjeit, sorozatait és könyveit, a mélyen tisztelt olvasót előbb el kellene küldenem némi hideg élelmet szerezni, nehogy leessen a VÉRcukorszintje a felsorolás utolsó kétszáz tételére. Azonban nemcsak a filmipart érinti a dene-vérbeáramlás.

Kiss Ágnes bábművész Un-Dead címmel egy összetett és elgondolkodtató előadással közelít Drakula, azaz Lugosi Béla életéhez. Persze vitatható, hogy az előadás valóban beilleszthető-e az említett sorba – hiszen nem a vámpír-figura, „csupán” egy ikonikus megformálója, Lugosi Béla van az előadás központjában. A kilenc „képben” bemutatott bábelőadás nemcsak a témájában nyithat új fejezetet a műfaj népszerűsítésének történetében – a számos bábtechnikát felvonultató előadás azon szűk csoportba tartozik, ami célközönségét (és ez a magyar színházi gyakorlatban igen ritka) kimondottan a felnőtt közönségben határozza meg. Kiss Ágnes a legegyszerűbb megoldásokkal az animáció bravúros ötleteire támaszkodva mutatja be, hogy a bábjáték, mint műfaj a színházi kreativitás, a vizuális gondolkodás megújítója lehet. A történet tehát nem is igazán vámpír-történet. A dramaturgia Lugosi Béla életének egy-egy momentumára építi az előadás kilenc képét. A kilenc időpillanat egy-egy motívumként jelentkezik, melyet egy bábtechnika és egy kiválasztott zeneszám fémjelez. A kilenc kép valójában kilenc apró, alapvetően zenei jelenet, ahol egy-egy fontos csomópont köré szervezve tudunk meg mozaik-darabkákat Lugosi életéből: többek között morfinistaként lázálmában, már mellőzött színészként, szerelmes férfiként, sztárként, kivándorlóként, katonaként, kezdő színészként és gyerekként láthatunk vele egy-egy, különböző technikával felépített zenei jelenetet.

                                                                                                                                                                                                                                              Lugosi Béla utolsó előtti pillanatával, az aranylövéssel kezdődik az előadás, majd a képek lépésről lépésre haladnak visszafelé, a gyerekkorig, pontosabban a vájárként végzett munka első napjáig a bányában. A történetmesélést egy kerettörténet teszi teljesebbé, ebben a halál kétféle értelmezését kapjuk – talán itt kapjuk meg a magyarázatot arra is, hogy Lugosi Bélának, a halhatatlan sztárnak, a vámpírszerepbe merevedett színésznek milyen a kapcsolata Drakulával, a halhatatlan karakterrel. A színész egy hármas osztású, hosszú asztal mögött áll, innen, szinte mindvégig láthatóan játssza végig a teljes darabot – a figyelmet mindössze a játék, a tekintet és a fény határolja. Az animálás folyamatának kiemelése épp olyan erős, mint maga a történetmesélés. A technikai bravúr itt jelenik meg Kiss Ágnes játékában:

az egyes jelenetek (író-dramaturg: Vészits Andrea) különböző technika segítségével jelennek meg: hol árnyként, hol hátsó mozgatású figuraként, hol kézjátékként (stb.) jelenik meg a főszereplő Lugosi Béla – a darab végén megjelenő 14 éves gyerek már nem bábként, hanem üres jelként van a színpadon, és csupán a báb helyét jelzi a gyerekkel beszélő bányaló. A jelenetek egyaránt támaszkodnak a szövegre és a zenére: a különálló egységeknek fejezetcímük is van, ami alapján érthetőbbé válnak, idejük azonosíthatóbbá lesz. És míg az egyes fejezetek központjában a bábtechnika áll (pl. a katona-Lugosi jelenete egy erősen Kemény Henrik játékát megidéző vásári kesztyűsbáb), a stílusegységet a szöveg és a mindvégig jelenlévő animátor tartja össze.

Bár maga az előadás alapvetően nem törekszik politizálásra, ám a felnőtt bábjáték hagyományaihoz méltón a szöveg aktuális tartalmat is megfogalmazó kiszólásokkal él. Kevés az egyszemélyes, kimondottan felnőtteknek szóló bábjáték Magyarországon, hiszen a műfaj többnyire - egy szűk rajongó közönséget kivéve - mind a mai napig inkább gyermekműfajként definiálódik. De ha zsákszámra lennének, ilyennek kellene lenniük.

Fotók forrása: Kiss Ágnes