Hit, bátorság, makulátlanság – Nagy Gáspár

Nagy Gáspár költőnek szobrot állítottak Budakeszin, a Fő téri parkban. A költő halálának tizedik évfordulójára emelt szobor avatóján többek között Szakolczay Lajos irodalomtörténész emlékező szavai hangzottak el.

Az élet egy röpke pillanat. Átsuhan rajtad, észre sem veszed. A tíz éve halott barátunk, Nagy Gáspár diákként szinte most futott le Szent Márton hegyéről – a pannonhalmai tarisznyában erkölcs, tudás, meg nem adás, tisztesség –, s máris a kőszobrával találkozhatunk. Élő, lüktető szobrával, amely maga is élet. Akarjuk, nem akarjuk, ez a tekintet átlát az ősködön – vallat bennünket.

Szigorral, netán megbocsátó mosollyal? Ki-ki kiválaszthatja a neki szánt, pontosabban általa érzett gesztust. Joga van-e az ugyan csupán szoborként élőnek vallatni bennünket? Hogyne volna, hiszen a példás életet sokszoros harcban megélő költő makulátlan tartást hagyott maga után: az 1956-os magyar forradalom szellemén való őrködést.

Ő igazán tudta, hogy gyilkos és áldozat sosem cserélhető össze – még napjainkban is vannak (Sütő András szavával) "sántafejű gyalogosok", akik igyekeznek bemocskolni forradalmunk tisztaságát –, hiszen akkor megikrásodik a Föld, tetűk-rágcsálók szabad területe lesz a kozmosz. Aki egész életében gáncstalan lovag volt, az nem engedheti meg, hogy meggörbüljön a világ gyémánttengelye.

Életét is kockáztatva rengeteget küzdött azért – szembenézve a szovjettel, a hódítót kiszolgálókkal és a hernyótalpasokat segítő itteni siserahaddal –, hogy arra a szabadságpárnára hajthassuk a fejünket, amelyet mi tömtünk meg (Istenem, hol van a hajdani szalma jó illata!) bátorsággal, önbecsüléssel, a fölvetett fő méltóságával, a közösségért aggódó szavakkal s a közjót szolgáló lelkiismerettel.

Nagy Gáspár, szeretett barátunk, Gazsi, Bérbaltavárról, egy Vas megyei kis faluból hozta magával a tisztán szólást s a munka örömét. S ezt gazdagította a hit, az Úrba vetett bizodalom. Nem volt forradalmár alkat, ám a vallás parancsszava – ne hazudj! – arra kényszerítette, hogy mindig, mindenkor az igazság mellett álljon ki. Vagyis a rút, mi több: gyalázat megnevezésével teremtett lelki béke légyen megnyugvása, az elszenvedett pofonok ellenében vigasza.

"és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!" – íme nevezetes versének kemény egyértelműséggel mondott parancsszava! És az októberünk harmincadik évfordulójára írott költemény? Az a bizonyos júdásfa, az ezüstben játszó, harminc évgyűrűjével kábító "drága" – nem véletlenül tiltották be a verset közreadó Tiszatájat – a gerincteleneket megtéveszthette, ám aki a forradalom tisztaságán őrködött, az előtt vérlázító volt szemtelen növekedése.

Honnan volt erőd, merszed, barátunk, kőszoborrá vált társunk, hogy kockáztatván családod sorsát, csak az általad vélt – később egyetemessé váló – igazat lobogtasd? A föld szaga, jó illata, a korán véredbe ivódott kétkezi munka, az időközben gyarapodó, csaknem világot lebíró, szellemmé vált tudás, a Balassitól Nagy Lászlóig a magyar írók nagyjait kardvívókká nevelő erkölcs segítette ténykedésed?

Igen, ez a mindenség-katedrális volt otthonod, fölnevelő dajkád.

Verseidről, szépprózádról és esszéidről – zűrzavaros korunk megbecsülheti magát bennük – sokszor szóltunk. Szemed, szemüveged őket is csillogtatja. De még inkább a belülről jövő hitedet: " de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!"

Nagy Gáspár, Gazsikánk, a kőarcod kőmosolyában is rejtező szigor mindvégig legyen bátorítónk! Nemzedékek számára a makulátlanságot életigazsággá avató erő!

A mellszobor Oláh Katalin szobrászművész alkotása.

Fotók: MTI/ Kovács Tamás

nagygaspar.hu (Nagy Gáspár saját versét szavalja az Új Köztemetõ 301-es parcellájában. A háttérben Fónay Jenõ és Kőszeg Ferenc - 1988. június 16.)

 

Nagy Gáspár a Vas megyei Bérbaltaváron született 1949. május 4-én. Felmenői földművesek voltak. Gyermekkorának két meghatározó élménye a paraszti lét és a kereszténység volt. Első verseit még általános iskolás korában írta, aztán évekig nem foglalkozott a költészettel.
A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett 1967-ben, majd egy évig segédmunkásként dolgozott Szombathelyen. Ebben az időszakban kezdett újra verselni, művei megjelentek a Jelentkezünk című szombathelyi diákújságban. 1968-tól a szombathelyi főiskola népművelés-könyvtár szakán tanult, 1971-ben szerzett diplomát.
Világszemléletének alakulásában nagy szerepet játszottak az 1968-as csehszlovákiai események, a prágai tavasz leverése után kezdett behatóbban foglalkozni történelmi témákkal. Főiskolásként került kapcsolatba a Kilencek elnevezésű költőcsoporttal, amelynek tagja volt többek között Utassy József, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, az ő közvetítésükkel talált rá mestereire: Nagy Lászlóra, Kormos Istvánra, Weöres Sándorra.
A diploma megszerzése után Budapestre került, könyvtárosként dolgozott, 1972 és 1975 között pedig esztétikát tanult. 1975-ben jelent meg első verseskötete Koronatűz címmel. 1976-ban Kormos István a Móra Kiadóhoz hívta szerkesztőnek, az itt töltött négy év alatt csaknem száz könyv szerkesztésében vett részt, az ő munkáját dicsérte a Gyöngyszem-sorozat köteteinek összeállítása.
1981-től négy éven keresztül a Magyar Írók Szövetségének titkára volt, ezt az időszakot később élete egyik legizgalmasabb, legtevékenyebb időszakának tartotta. Az Új Forrás 1984. októberi számában megjelent, Nagy Imre tisztességes temetését és gyilkosainak megnevezését követelő Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse miatt lemondatták tisztségéből. 1985-től két évtizeden át töltötte be a Bethlen Alapítvány titkári posztját.
1986-ban a Tiszatáj című lap júniusi száma közölte A Fiú naplójából című versét, amely az 1956-os forradalom elárulása, a megalkuvások, elvtelen kompromisszumok ellen emelte fel szavát. A retorzió a hatalom részéről ezúttal sem maradt el: a lapszámot bezúzatták, a folyóirat szerkesztőit pedig leváltották.
Nagy Gáspár 1988-ban az akkor meginduló első független folyóirat, a Hitel egyik szerkesztője lett. 1989-től az Írószövetség elnökségi tagjaként tevékenykedett. 1989-1990-ben a Magyar Demokrata Fórum (MDF) választmányi tagja volt. 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották, 2011-től az MMA köztestület posztumusz tiszteleti tagja. 2004-től a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségét vezette 2007. január 3-án, Budakeszin bekövetkezett haláláig.
Művészetében leginkább a közép-kelet-európai helyzet, a magyarság sorsa, 1956 öröksége foglalkoztatta. Költészetében a magyar lírai hagyományokat ötvözte a posztmodern elemekkel, látásmódjában keveredett a groteszk és az irónia. Görömbei András azt írta róla, hogy művészete "hiteles és érvényes megújítása a magyar irodalom közösségi felelősségről, cselekvő történelmi jelenlétről mindenkor tanúságot tevő fő vonulatának".
Verseskötetei közül kiemelkedik az 1999-ben kiadott Szabadrabok című gyűjteményes kötete, amely tartalmazta a korábbi köteteiből kicenzúrázott verseit is, valamint a 2007-es Sárfelirat című posztumusz kötet. A magyar irodalom jeles alakjairól szóló esszéiből, kritikáiból a 2004-es Szavak a rengetegből című könyv adott ízelítőt, visszaemlékezéseit a 2005-ben megjelent Közelebb az életemhez című kötetében adta közre.
Irodalmi munkásságát többek közt 1977-ben Radnóti-díjjal, 1990-ben József Attila-díjjal, 1993-ban Nagy Imre-emlékplakettel, 1994-ben Kölcsey-díjjal, 1999-ben Balassi Bálint-emlékkarddal és Balassi-emlékéremmel, 2006-ban Magyar Örökség díjjal és Prima díjjal ismerték el. 2000-ben Kossuth-díjjal tüntették ki költői munkássága elismeréseként és a magyar függetlenség eszméje iránti hűség ébrentartásáért. 2007-ben posztumusz Mikszáth Kálmán-díjat kapott. 2009-ben a Vas megyei Vasvár művelődési háza az ő nevét vette fel, 2013-ban egykori szülőházában nyílt meg az emlékét őrző állandó kiállítás.