Előkötött sztori - Gengszternagyi

A Gengszternagyi, David Walliams népszerű ifjúsági regényének adaptálásával készült rendezés a Hoffer-trilógiává épülő előadássor eddig utolsó, ember és báb viszonyára épített bemutatója. A Semmi (ifjúság) és Az időnk rövid története (öregkor) után a rendező-tervező harmadik, Budapest Bábszínházban bemutatott, kimondottan ifjúsági-és felnőtt előadásnak titulált darabja összekötőként szerepel a két korosztályi probléma között: egy nagymama és unokája kapcsolatát dolgozza fel.

A leltár: egy hátsó pálcás főszereplő, kétszer két óriás testmaszkos kapuőr, és az időközben bábbá alakuló nagymama. Ennyit a bábokról. A többiek emberek vagy színes és precízen megalkotott díszletek. És ez, köszönhetően a műfaj újabb (sokadik) lendületének, ami átjárhatóbbá váló műfaji határokat eredményezett, nagyon rendben van. A „bábos” gondolkodásnak mindig is a sajátja volt a szabályok és korlátok figyelmen kívül hagyása. És, bár a Hoffer Károly-rendezte előadások szokásos profizmusát és átgondolt látványvilágát a Gengszternagyiban sem kell hiányolnunk, mégis felróható, hogy a kis sápadt főszereplő (de talán a nagyi figuráján kívül minden báb) bábfiguraként nehezen lép akcióba a színpadon, és az egyetlen kulcsmotívumon kívül (a viszonyok jelölése a szereplők között) nem tűnik kihagyhatatlannak a bábfigurák alkalmazása.

Az előadás képi világa viszonylag könnyen felgombolyítható, a fiatal nézőkre való tekintettel világos, tiszta a szerkezet: Ben (Szolár Tibor) báb, a körülötte lévő család viszont emberszínészekkel dolgozik, kiemelendő a két világ közötti szakadékot. Ben és nagymamája (Blasek Gyöngyi) között akkor szövődik barátság, amikor a nagyi kitalálja a Fekete Macska-szerepet, azaz egy estéken keresztül tartó mesébe kezd, melynek ő maga a főszereplője. Azt meséli unokájának, hogy ő a valaha volt leghíresebb tolvaj, a Fekete Macska. A mesélés közben megköti saját figuráját. A báb, azaz a fiúhoz közeli, méretben is azonos, álarcosra kötött szupernagyi kifejlődésének is szemtanúi lehetünk: az első történeteket még csak a báb fejével (az élő szereplő kezét használva a báb testeként), majd később a figura felső testével játssza végig. Mindössze az utolsó, közös kalandjukra fejlődik ki maga a Gengszternagyi, akivel már közös kalandokat él át a főszereplő (el akarják lopni a koronaékszereket).

Ahogy az az előbbiekből már látszik, a kisfiú és környezetének kapcsolati hálója minden módon kibontott, látványos megoldásokkal jelentkezik. Az emberszereplők azonban, bár rendkívül hatásos humorral dolgozik az előadás, kissé elnagyoltak és emberségükben vázlatosnak tűnnek. Ez főként áll a fiú szüleire: a versenytáncos őrületben szenvedő Linda és Pete (Ellinger Edina, Ács Norbert) nem válnak különösebben izgalmassá, inkább bohóctréfaként szerepelnek a történetben. Az ismétlődő tánc-mozdulatsor és a szülőkkel való beszélgetések nyilvánvalóan a humor egyszerű eszközeként értelmezhetők; a két felnőtt egész előadásra kiterjedő infantilis viselkedése után azonban értelmezhetetlen a későbbi, a darab végén jelentkező triójuk, amelyben először láthatjuk őket családként is. Az előzőekhez képest végre nem Ben két, ostoba kisöcccseként beszélnek a gyerekkel és egymással, hanem értelmezhető mondatokat és gondolatokat formálva.

A mellékszereplők megjelenése érdekes viszonyt rajzol fel a maszkok és a jelmezek terén: megmutatják, hogy az erős, a szerep egyetlen erőteljes karakterére rámutató jelmez és a teljes testet fedő maszkos játék (báb) közötti különbség elenyésző is lehet. A két orosz, majd a két angol kapuőr megnyújtott teste (a színészek fejére szerelt óriás bábfejjel) látszólag nem hivatott mást jelölni, mint a kapuőri szerepből származó karakterüket: nagyok, darabosak, komikusan esetlenek, akik mellett a nagymama aprócska öregasszonynak, és lassú mozgása ellenére is valahol fürgének tűnik, akár csak a szülők tánca, ismétlésre épülő humor jelenik meg itt is. Mr Parker (Pethő Gergő) és
Fudge nyomozóbiztos (Teszárek Csaba) szintén egy motívumot emelnek ki a karakterből, a szereplők jelmezére igencsak építve; de ugyanilyen egyetlen karakter-felmutató jegyként értelmezhetjük a szülők táncos ruháját és mozgássorának ismételgetését is.

A bábok és emberek színpadon megrajzolt viszonya a rendezést dicséri, azonban a bábok, a Gengszternagyi önmagában is értelmezhető, sőt fejlődőképes és összetett bábján kívül inkább felesleges médiumnak hatnak, amelyek akár emberi testtel, akár jelmezzel is felcserélhetők lettek volna – ahogy meg is történik, mert, ahogy a bábok kicserélhetők lennének emberre, az emberek is kicserélhetők volnának bábra.

Bemutató: Budapest Bábszínház - 2016. október 2.