Kacsanapló

Ozsváth Zsuzsi | 2016-10-05

Még mielőtt belecsapnék a lecsóba, elmondanám, hogy Nagyváradon mi a szokás. Még mielőtt elmondanám, mi a szokás, tudni illik, hogy a városnak van egy gyönyörű színháza: ez a Szigligeti Színház. A Szigligeti Színháznak három társulata van. Egy a színészeké, egy a táncosoké és egy a bábosoké.

No, már most, ez azért fontos, mert – és most figyelem – Nagyváradon az a szokás, hogy a fiatalokkal megszerettessük a színházat és ennek egy remek, pofonegyszerű módját eszelték ki az ötletgazdák: hívjuk az ifjakat fel, a színpadra és legyenek színészek! Vonzó, nem?

De! És ez az iskolásoknak szóló program már évek óta nagy népszerűségnek örvend. Idén (és ahogy már tavaly is) a Szigligeti Társulatból Tóth Tünde vállalta a gyerekelőadás rendezését, amelybe az előzetes casting során kiválasztott 23 gyerekszereplő mellett a Lilliput Társulat négy bábszínésze is részt vállalt. A választott mese pedig Hans Christian Andersen A rút kiskacsája volt, melyet Zalán Tibor írt színpadra. Nekünk - és most már így fogom használni a személyt: nekünk, hiszen írom ezt a naplót, én, mint a Lilliput Társulat irodalmi titkára és az előadás részese, na de ne szaladjunk ennyire előre.

Mondok pár szót Havasrekettyéről. Szóval Havasrekettye az ilyen gyerekelőadások kiképző, izé, tréning tábora. Magyarán: itt kezdődnek a próbák, már ami az alapozó csapatépítő játékokat, olvasó-, ének- és táncpróbákat jelenti. És persze, hát nyilván a rengeteg szórakozást. Mert ez egy nagy buli, ez a színházcsinálás. Az idei Rekettyés-menet július 25-30 között zajlott. Jött velünk az alkotók közül értelemszerűen az előadás rendezője, Tóth Tünde, Györfi Csaba koreográfusunk, Czvikker Katalin dramaturg, illetve… ja nem, más nem jött velünk az alkotók közül. Bakk-Dávid László zeneszerző később, Nagyváradon csatlakozott hozzánk, meg Cristina Breteanu látványtervező is, de erről, mondom, később. Én meg úgy indultam neki ennek a dolognak, hogy Tünde megkérdezte, lenne-e kedvem beépülni az előadás kreatív csapatába. És volt kedvem. A tábor hangulatáról készítettem egy albumnyi vagány fotót meg három táboros filmecskét; akinek - azokat megnézvén - nem jön meg a kedve színházban részesülni, hát nem is tudom, így járt, hehe. A tábor amúgy remek hangulatban zajlott, volt sok nevetés meg sírás, ahogy azt ilyenkor kell, az érzelmek úgy olvadtak fel, mint forró serpenyőben a fagyott zsír. Arra kerestük a választ, hogy kinek mit jelent rút kiskacsának lenni és ki-ki feloldozta magából önnön rútságát, hiszen ez is volna a lényeg, a próbafolyamat, meg alapvetően magának a történetnek az esszenciája, ez a felvállalt különbözés, a leplezetlenség, mert hitelesség nélkül tudjuk, hogy valahol kilóg a lóláb. A színpadon ez különösen érvényes. Azt pedig, hogy ezek a 8-17 éves gyerekek, fiatalok kivetik egymás elé saját félelmeiket, hátborzongató érzés volt látni.

Otthon, azaz Váradon ebben a szellemiségben folyatódtak a próbák. Aztán, mivel én olyan vagyok, hogy belógom magam a próbákra, sejtenként épültem be az előadásba is: stop motion vetítést, plakátot készítettem, dalszöveget írtam, aztán „szintén zenész”-szereplővé avanzsálódtam, azaz csatlakoztam a rút kiskacsák csapatába, vagyis bocsánat, a gyönyörű hattyúk seregébe. Mert tudni illik, hogy a mese és persze az előadás legnagyobb tanulsága, hogy aki hattyúnak születik, az akkoris hattyú marad, ha tyúkudvarban nevelkedett. Az előadás érdekessége, hogy nem egyetlen kiskacsa vállára nehezedik a rútság, vagyis több szereplő játssza a rút kiskacsát, egymástól veszik át a státuszt, ezzel is hangsúlyozván, hogy mi mindannyian rút kiskacsák vagyunk. Ez amúgy nagyon bölcs húzás Tündétől, lévén, hogy 23 gyermek közül nem választ ki egyet, akire rásüsse a billogot. Mindenkinek megvan a maga furcsasága és ez alól a felnőttszereplők sem képeznek kivételt. A próbafolyamat alatt mi mindannyian, egytől egyig kemény leckéket kapunk magunktól, magunkról, egymástól és egymásról. (És milyen furcsa, hogy egy ideje már jelen időben írok, hiába, rágondolok és már ott is vagyok délután ötkör a bábszínház nagytermében, mintha most történne minden, mintha újra történne az egész.)

Én boldog vagyok, mert élek, nánáná. Dúdolom, bár nem tudom még, milyen az élet. Vagy hát nem is dúdolom, mert reppelem, hiszen ez pont egy rap dal a dalok közül. Bakk Laca zenéjét nem lehet nem dúdolni meg reppelni, és nem azért, mert egész nap ezt halljuk, hanem mert magától értetődő, hogy rögtön megszereted, amint meghallod. Ilyen vagány fiatalok hangjával pedig könnyű élvezni a zenét és ilyen vagány fiatalokkal könnyű élvezetes tánckoreográfiát csinálni Csabával, és ilyen vagány fiatalokat vizuálisan széppé varázsolni Cristina segítségével. És Tünde pedig érzékletesen vegyíti a vidám-szomorú-kemény jeleneteket és hozza fel az emberekből (gyerekek + magasabb gyerekek – értsd: bábszínészek) az ott lapuló mélységeket. Varga Imre korrepetitor pedig egy külön csoda, hiszen nem csak végtelen türelemmel, hanem tehetséggel is rendelkezik: gyakorlatilag előadásonként simán megtanul egy új hangszeren játszani, sőt még reppelni is.

Úgyhogy nem tudom, mit hagyok ki ebből a naplóból. Azt a rengeteg érzést talán, aminek csak egy töredékét ömlesztettem ide, hát mit lehessen tenni, olyan jelenidejű ez az egész, és annyit kaptam én is, a szintén zenész irodalmi titkár, és annyit kaptok majd Ti is, ha megnézitek ezt az előadást. smiley

 Fotók: Szigligeti Színház Lilliput Társulat / Fülöp-Crisan Oliver és Ozsváth Zsuzsi

További képek