„A legfontosabb: a játék”

Simon Annamária | 2016-04-04

Számos területen kipróbálta már magát, játszik a fesztiváldíjas A Hétfejű Tündérben, tervező a Vígszínház Óz, a csodák csodája előadásában, a Semmi című darab rendezéséért számos díjat kapott.
Interjú Hoffer Károly bábos tervező-rendezővel.

Legújabb munkájához – Az időnk rövid története című darabhoz – szokatlan témát választott: négy idős ember egy cél érdekében hátrahagyja megszokott öregkori mindennapjait, hogy korukat meghazudtolva kalandok sokasága után Velencébe érkezzen, s a tengerbe szórja egy közös, halott barát hamvait.

Rajztanár-tanító szakon végeztél, mégsem maradtál ezen a pályán. Miért lettél bábos?

A szombathelyi főiskolán volt egy tanárom, Kocsis Zsolt, aki bábozást tanított, neki köszönhetem, hogy a szakdolgozatomat is a bábozás személyiségfejlesztő hatásáról írtam. Nagyon szerettem tanítani, de egy belső konfliktushelyzet alakult ki bennem. Szerintem az élményszerű tanítás a leghatékonyabb a gyerekeknél, ezzel el tudom érni azt, hogy az órán megtapasztalt élmények beépüljenek a gyerekbe, így nincs szüksége arra, hogy otthon magoljon. Miután rátaláltam a bábozásra, azt éreztem, hogy itt koncentráltan tudok csodát tenni. Elkezdtem keresgélni, hogy merre tudok továbblépni, és a diploma megszerzése után a Kolibri Színház stúdiójába kerültem, ahol Szívós Károly, Tóth József és Török Ágnes voltak a mestereim. Ők vettek rá arra, hogy menjek el felvételizni a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Harmadéves koromtól a Budapest Bábszínházban voltam gyakorlaton, majd ide szerződtem, ez a harmadik évadom.

Mennyire határozza meg bábos gondolkodásodat, hogy profi szinten rajzolsz?

Egyre inkább azt tapasztalom, hogy minden művészeti dolog, legyen az a báb vagy a rajzolás, a technikai alapok megtanulásával kezdődik. Ezután lehet továbblépni egy következő absztrakciós vagy gondolati szintre: először meg kellett tanulnunk aktot rajzolni, és csak utána kezdtünk el absztrakt irányba menni; a  báb esetében pedig mindegyik technika alapját el kell sajátítani. Ez egy erősen vizualitásra épülő műfaj, én magam is erősen képekben gondolkodom. Nagyon nehezen engedtem el a zenét, amit sokáig tanultam, nehezen engedtem el a rajzot, de a bábban megtaláltam azt, ami mindent összefog; nem kell lemondanom sem az irodalomról, sem a zenéről, sem a képzőművészetről. A legfontosabb viszont, ami mindent összekapcsol, az a játék.

Hol a bábszínház helye a mai színházi életben?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Fontos, amit a Budapest Bábszínházban képviselünk: a báb műfaj, nem korosztályhoz kötött színházi forma. Azt látom, egyre több prózai színházban ismerik fel, hogy a báb olyan stilizációs réteget jelenthet az előadás formanyelvében és adhat alkalmat valami olyan megfogalmazására, amire az ember képtelen. Bízom abban, hogy a mostani bábos törekvések újabb és újabb utakat fognak megnyitni, mert oda-vissza hatásról beszélünk. Nagyon izgalmas dramaturgiai lehetőségeket rejt, például a színész mint mozgató viszonya a bábhoz, vagy a különböző formanyelvek és a gesztusrendszerek közötti feszültség.

Van-e valaki, akit nagyon közel érzel magadhoz vagy követendőnek találsz a bábos szakmában?

Lénárt Andrást tartom mesteremnek. Tőle tanultam a legtöbb technikai alapot az egyetemen, és a gondolkodásomra is nagy hatással volt-van. Fontos alkotótársam még Gimesi Dóra is, akivel félszavakból is megértjük egymást, és vannak „közös ügyeink”, témák, darabötletek, bábos gondolkodást érintő kérdések, amelyekről tudunk beszélgetni. Emellett nagyon sok impulzus ér és nagyon sok rendezőtől tanulok: Kuthy Ágnestől, Veres Andrástól, Alföldi Róberttől.

Van-e olyan bábos aspektus, amely segít téged egy gondolat színpadi megfogalmazásában?

Sajnos nincs már meg a HUPS! Crew, az a csapat, amelynek tagjaival együtt indultunk az egyetemről, de az együtt létrehozott előadásokban az foglalkoztatott, hogy a metamorfózisra képes anyag hogyan indít el a nézőben egy sokfelé vivő asszociációt, amire csak ez a báb, az animáció képes. A legfontosabb kérdés, amikor az előadásnak nekiáll egy bábszínházi alkotó: miért bábos az adott alapanyag, a téma vagy az irodalmi, zenei mű, mi igazolja annak a bábszínpadi alkalmasságát. Ha nincs létjogosultsága a bábnak, akkor csupán egy diszfunkcionális eszköz marad. Ha viszont van valós indok, újabb kérdés merül fel: milyen típusú bábot és formanyelvi eszközöket kell alkalmazni, mit követel meg magának az anyag vizuálisan és gondolatilag.

Nemrég volt a bemutatója legújabb darabodnak, amelyet te rendeztél és terveztél. Honnan ered Az időnk rövid története című előadás címe?

Ez egy erős áthallás Stephen Hawking kötetére. Az előadás alapgondolata egy veszteségre épül. Gimesi Dórával egy hónapon belül elvesztettünk egy-egy nagymamát, és szerettük volna megőrizni őket magunknak vagy az utókornak, még mielőtt feledésbe merülnek a velük kapcsolatos emlékek. A bábszínpadon pedig azt a konfliktust szerettük volna megfogalmazni, milyen az, amikor a lélek és a szellem még teljesen friss és szárnyalna, de a test ezt már nem tudja lekövetni. Ezt sikerült megmutatni úgy, hogy négy fiatal játszik négy nagyon öreg bábbal, akik vizuálisan is magukon viselik sorsukat. És itt vissza is kanyarodhatunk a címre, hiszen a ma élő egyik legnagyobb fizikus is be van zárva egy mozgáskorlátozott testbe, miközben az ember belső aktivitása nem annak a függvénye, milyen fizikai állapotban van.

Ritkán lehet időseket látni a színpadon, a gyerekelőadásokban is megvannak a sztereotípiák: gonosz boszorkány, öreg király stb. Van-e igény arra, hogy ma idős embereket nézzenek egy előadásban?

Nagyon féltem attól, hogy ez a téma csak nekünk fontos. Ez egy 13 év felettieknek szóló előadás. A bemutatóra egy hetedikes osztály érkezett, és fantasztikus élmény volt azt hallani, milyen intenzitással tudnak beszélni erről a problémáról, hiszen valószínűleg ennyi idősen tudja igazán átélni az ember, mit jelent elveszíteni a nagyszülőket. Erről nekik és a náluk idősebb nézőknek egyaránt van mondanivalója.

Milyen technikák, trükkök szövik át az előadást?

A fiatal bábmozgatók és az idős bábok között folyamatos az egymásra reflektálás. Két évig gyűjtöttük az anyagokat és nagyon sok személyes történetből készült el a szöveg, de sok olyan tárgy is bekerült az előadásba, ami színészek nagyszüleitől származik.

A darab érzékenyen egyensúlyoz a humoros és a groteszk helyzetek között. Sokat nevetünk az öregek apró-cseprő mindennapjain, mégsem fordul át ez egy bántó gúnyolódásba vagy sértésbe. Nehéz volt ezeket a határvonalakat meghúzni?

Azt hiszem nem korfüggő, mégis szükséges alapfeltétel életben maradásunkhoz, hogy kellő önreflexióval nevetni tudjunk saját esetlenségeinken. Idős emberekről beszélni, főleg ennyire személyes tapasztalatokból kiindulva, pedig nem tudok máshogy, csak szeretettel.  

Beszéltünk a darab fiatal befogadóiról, vajon mit mondhat ez a darab az időseknek?

Ők valószínűleg sokkal jobban érzik a dolgok súlyát. Több közös pontot találnak saját életük és a szereplők problémái között. De sokkal hangsúlyosabbá válik számukra a darabot átszövő gondolat is, miszerint soha nincs késő semmihez.

Semmi, Trisztán és Izolda, Óz, Kabaré, Az időnk rövid története… Hova tovább, mire számíthatunk tőled a következőkben?

A Radnóti Színházban dolgozom jelenleg, Szikszai Rémusz Párnaember című rendezésében bábtervező vagyok. a Stúdió K-ban egy fiatal bábrendező szakos hallgatóval, Szilágyi Bálinttal egy speciális, ritkán használatos bábbal, egy átfordulós marionettel fogok dolgozni. Előkészületben van Gimesi Dórival egy nagyon személyes dolgokról szóló darabunk, amely a felső tagozatosokat hivatott megszólítani.

Minek tartod magad? Bábrendezőnek, tervezőnek vagy bábszínésznek?    BÁBOSNAK !

 

Az időnk rövid története
– előadás öregekről fiataloknak, 13 éves kortól –
A Vaskakas Bábszínház és az ESZME közös előadása

Író: Gimesi Dóra
Zeneszerző: Teszárek Csaba
Rendezőasszisztens: Rigó Anna
Tervező, rendező: Hoffer Károly

A bábokat készítették: Raffai Péter, Palya Gábor, Safár Gábor

Játsszák: Andrusko Marcella, Pallai Mara, Szolár Tibor, Teszárek Csaba

Közreműködik: Fodor Tamás, Pethő Gergő, Wagner-Puskás Péter

Bemutató: 2016. február 12.

Fotó: Éder Vera


 


 

További képek