Lányok, lepkék, fellegek – Marosvásárhelyen készült el a világ szabásmintája

Ölbei Lívia | 2023-09-09

Lehetne a címe akár az, hogy 5 lány. Vagy 5 tündér. Játékba hívják a mindjárt 110 éves Weöres Sándort, aki a Mesebolt szomszédságában, a patakparton kedves macskájával üldögél egy padon, itt mintha mindig sütne a nap. Ha pókháló is megbújik egy sarokban, az csak jót jelent. Lányjáték öt tételben Weöres Sándor verseire.

A Weöres-versekből kivirágzó Bennem a létra előadást – Bartal Kiss Rita rendezésében - a Marosvásárhelyi Egyetem végzős bábszínész-osztálya hozta el  Szombathelyre, a Bábművészeti Világtalálkozó (egyúttal a 10. Színházi Olimpia) programjában. A nyolc turnéhelyszín – ne vigyük túlzásba az összefüggés-keresést, de az meg a Weöreshez annyira illő végtelent rejti -; szóval a nyolc helyszín között ott van a Mesebolt Bábszínház is. A 14 éves kortól ajánlott előadást gimnazisták nézik, csak előbb Fűzfa Balázs irodalomtörténész, az élményközpontú irodalomtanítás hazai úttörője-megalapozója bevezeti őket Weöres világába. (Előző nap Győrben és másnap Zalaegerszegen is ez a menetrend.)

Fűzfa Balázs gyakran tart hasonló órákat, ez a sorozat most mégis más, mint a többi: a végzős bábszínészhallgatók a tanítványai, sőt velük kezdődött – és hamarosan velük végződik életének ez a korszaka: öt évig (volt) vendégtanár a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. (Bár az Ottlik-kultusz megalapítójaként azt is tudja, hogy bizonyos három, esetleg öt évek voltaképpen nem múlnak el.) A meseboltos folyosóra a zárt ajtók mögül is kiszűrődnek a jókedv hangjai. Az utolsó percekben a Táncdal kerül szóba: hogy például működött anno Szombathelyen egy Panyigai Sándor nevű bútorszállító, talán az ő nevét változtatta-párolta költészetté (Panyigai/panyigai, panyigai ü) ebben a versben Weöres Sándor, aki Az éjszaka csodáiban a leghétköznapibb, legpraktikusabb cégér szövegében fedezi föl a tökéletes időmértékes verselést: “Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő.” Mert a költészet mindenütt ott van, csak észre kell venni – szól az útravaló. (De hát valahogy így működik a színház is.)

És ha már Fűzfa tanár úr a Panyigaival/panyigaival beleültette a bogarat a fülünkbe, kis bogarászással kideríthetjük (és elképedhetünk), hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a Táncdal a “hirhedett” jelzőt is kivívta magának az irodalmi közéletben, mondván, hogy “az értelmetlenség mintapéldája”. Büky László tanulmányából (Nyelvtudomány, 2012/13) kiderül például, hogy volt, aki – mintegy mentőövként –dobott “értelmet” a vers után. Bata Imre Bárdosi Németh Jánosra hivatkozva emlegeti a szombathelyi Panyigai Sándort, de nem a bútorszállítót, hanem a fiát – mint “dilettáns költőt”;  aki, lám, mégis beleírta magát az egyetemes magyar irodalomba. Ha másképp nem, megmentette az “értelmetlenségtől” Weöres versét.  Kenyeres Zoltán a panyigairól – mint “értelmetlen ritmikus hangcsoportról” -  Pönögei Kis Pálra (Petőfi álneve) asszociál. Így vagy úgy, amikor színházba megyünk (verset olvasunk) mindig a saját bőrünket, egész valónkat, összes élményünket visszük a vásárra, ha akarjuk, ha nem. Hogy miképpen lesz ebből “értelem”, az más kérdés. Néha talán valami másra van szükség. Még akkor is, ha az értelmezés szükségessége vagy kényszere nehezen – vagy egyáltalán nem kapcsolható ki akkor sem, amikor a nézőtéren lekapcsolódik a fény.

Amikor a rendhagyó irodalomóra után megkezdődik a beengedés, arra figyelmeztetnek a kedves ajtónállók, hogy nézzünk a lábunk elé/alá: a színpad szélén, közel a nézőtérhez kis ezüstös kampók merednek ki a földből/padlóból, nehogy elbotoljunk. (A kis kampók persze olyanok, mint a csehovi puska: ha egyszer ott vannak, előbb-utóbb elsülnek, szerephez jutnak. Bekapcsolódásuk a játékba mégis váratlan öröm lesz és meglepetés.)

Az ember vár és vár valamit, maga elé képzeli ezerszer – és amikor megjelenik, még jobb és szebb, mint ahogyan képes volt elképzelni. Pedig a képzeletnek legalább akkora szerepe van ebben az egyszerűen nagyszerű és sokrétű Szentivánéji álom-variációban (WS&WS), mint a gyönyörködésnek - a színpadon játékba hozva azonnal jellé változó, jelentéssel telítődő valóságos tárgyakban. A “semmiből” világokat teremtő alkotóerőt, az eszközzé, vagy inkább erős színházi potenciállá váló eszköztelenséget most nem a romantikus attitűd és hevület működteti (bár a mélyben lehet benne akár valami ilyesmi is), a szegény színház viszont megint bebizonyítja, hogy milyen gazdag tud lenni. A Gazdag Erzsi-terem tenyérnyi színpadán (a név mágiája máris működik, Gazdag Erzsi jelentős személy Weöres életében, ifjúkori barátság; talán szemérmes szerelem is), a tényleg mindenre alkalmas és képes üres térben első pillantásra  fölfestett ötszög jelöli ki a játék mágikus belső terét. Aztán majd egy fontos pillanatban kiderül, hogy a fehér csík nem is festék, hanem egyszerűen csak gumi, vagyis játékba hozható, mint minden – mint a minden.

Mintha tényleg varázslatra, tavaszi szertartásra készülne május küszöbén az öt lány: könnyed feketében, mezítláb. arcukon-lábszárukon-karjukon fehér-piros-fekete rituális festett jelekkel lépnek be ebbe az ötszögletű térbe, amely legalább annyira a csengő-bongó csöngei rét, mint a mindenség – esetleg az Athén melletti erdő – modellje, metaforája: “…ki minek gondol, az vagyok annak…”

És fölhangzik a “nyitószám”, a Táncdal: “panyigai panyigai panyigai / ü panyigai ü / panyigai panyigai panyigai / ü panyigai ü” – Vén Evelin az első megszólaló. Nem lehet nem arra gondolni (persze csak utólag, mert az előadás idejében „révülünk”, dimenziók nyílnak kifelé is, befelé is), hogy a neve is jeleket küld, Weöres által: ragyogó, virgonc fiatalság, ragyogó, melegbarna szempár – és ősöreg tapasztalat bűvöl-bájol egy időben azon a bársonyos, egyszersmind karcos hangon. Mintha már lobogna a láthatatlan tűz, amely körül a lányok itt és most járják időtlen, mágikus táncukat, és ezen a különös, érthetetlen – a talán sosemvolt aranykorba mutató -, de semmiképpen sem értelmetlen nyelven (Panyigai Sándor, egyik is, másik is messze jár) elbeszélgetnek egymással. Nem értjük, és mégis értjük. Közönségként kinn is vagyunk, benn is vagyunk. Alattunk a föld, fölöttünk az ég. A címet adó, egyes szám első személyre fordított Weöres-idézet nem hangzik el, és nagyon jól van ez így. Az előadás maga hozza létre a létrát – az előadás maga közvetít lenn és fönn, kinn és benn között.

Az öt lány – az első (de csak az első) pillantásra szinte fölcserélhető. Öten egyformában, összhangban, összmunkában. De már a második pillantásra kiderül, hogy ebben az összehangzásban, összelélegzésben, egy húron pendülésben mennyi szín, mennyi egyediség van. Sejthetően alapvetően ki-ki a saját személyiségével fölvértezve – vagyis, ha máshonnan nézzük, pőrén – érkezik a játékba Bartal Kiss Rita szokás szerint érzékeny, minden rezdülésre odafigyelő rendezésében. Vén Evelin a jótékony erő, a határozott, mély ragyogás. A „nyakigláb” Tőrös Szilvia csupa kamaszos báj, de nem a magába húzódó dac, hanem a humor és az irónia felhangjaival. Nagy Tímea maga a derű és a biztonság. Bíró Eszter törékenységével és halkságával vonja magára a figyelmet. Stekbauer-Hanzi Réka észrevétlenül válik játékmesterré az egyenrangúak között: titokzatos, belülről fénylő félig ember, félig tündér. Vagy tán egészen az? De nem. Az előadásban talán az a legszebb, hogy hús-vér lányok engedik felszabadulni magukban a költészetet, teremtve összeköttetést a lenn és a fönn, a kinn és a benn között, az emberi – benne a női - lét teljességét mutatva föl, alkotva újra. Abban pedig nincs semmi meglepő, hogy ehhez a legalkalmasabb terep Weöres Sándor költészete, amelynek jellemzéséhez automatikusan kapcsolódik a folytonos metamorfózisokban megnyilvánuló teljesség képzete. De talán pont azért kapaszkodunk Weöres által a teljességbe, mert – ahogy Csehy Zoltán megírta – ez a költészet legalább annyira, vagy még inkább a hiány költészete, az egykor-volt teljesség utáni vágyakozásban.  Talán pont ezért születhetett meg a Bennem a létra is: varázslatból, szépségből, derűből, ritmusból és vágyakozásból. Kocsis Rozi dramaturgként jegyzi az előadást: a Weöres-óceánból kiemelt versek természetes módon válnak egy egésszé, gyöngysorrá, gömbbé, mágikus hálóvá, 5 tételes szimfóniává – ahogy tetszik. Hirtelen nem is lehet eldönteni, hogy Weöres versei kelnek-e itt életre – vagy  inkább a  lányok lényéből születnek meg a versek; hogy Weöres leste-lesi ki őket a titkos májusrítus – vagy teázás vagy pletykálkodás - közben. Vagy talán Weöres is ott táncol a lányok között, vagy ő a lángnyelv a karjukon – vagy ő mind az öt lány egyszerre. És persze ő Panyigai Sándor (az idősebb és az ifjabb is).

Bartal Kiss Rita rendezőként Weöres szellemében, de nem Weörest követve dolgozik: a bábszínház eredendően a metamorfózisok, jelentésadások, jelentésképződések és jelentésvándorlások színtere. És mert a Bennem a létra a Rongyszőnyeg-ciklus darabjaira alapoz, muszáj Markó Bélát (Mi van egy Rongyszőnyegben? Egy marék szó Weöres Sándorról, 2013 június)  idézni: „Rendszeresen újraolvastam annak idején, szinte mint egy havilapot, Weöres Sándor Rongyszőnye­gét, és most hosszú kihagyás után elővettem megint. (…) hihetetlenül arányos pitypangszavak és vérehulló-fecskefű-mondatok, élő betűk, szótagok, szólelemények és verssorok kavargása. Nem is csak látvány, zene inkább, zenebeszéd. Nézem a rongyszőnyeget, hallgatom eleven zsongását, és elgondolkozom, ki emlékszik még, hogyan készül ez a páratlanul eredeti, soha meg nem ismételhető világ, újrahasznosított anyagból, természetesen. Hiszen a fennvaló már réges-rég így dolgozik, tulajdonképpen már a teremtés is ilyen volt: újrahasznosítás. (…) És akkor anyámról kell beszélnem. Az ő rongyszőnyegéről, amely pontosan úgy született, mint Weöres Sándoré, pedig csak Arany Jánost szerette a magyar költészetből, elolvasta nem is egyszer, nekem is egészen korán. A rongyszőnyeg viszont, igen, az ugyanolyan. Friss mosószappan nehéz habzása, selymek suhogása, szúrós kabátszövetek szikrázása, mint a csillagos ég, fehér gyapjúszvetter bárányfelhőzése, esőszag, édesanyaillat. (…) Beül anyám a szövőszék elé, csodálkozva nézem, hogy milyen jól ért ehhez a bonyolult szerkezethez, mindenféle keretek, borda, nyüst, a kifeszített vastag cérna esőszálai, aztán a lábítónak nevezett pedálok, olyan az egész, amikor működik, csattog, nyöszörög, csikorog, nyikorog, és közben nő az ezerszínű rongyszőnyeg, mint egy Beethoven-szimfónia (…) Azt még én is látom, amint ül az osztováta-zongora, a székely Bösendorfer előtt, hogy kezet és lábat össze kell hangolni, állandóan bonyolult ritmusban simulnak egybe, méternyi széles gyönyörűséges szalaggá a csíkokra szabott bugyik, ingek, jégeralsók, nadrágok és kabátok. (…)”

Egy marék szó Weörestől - amint előadássá változik. Bartal Kiss Rita – amint rendezőként a próbafolyamat láthatatlan szövőszékénél ülve, kezet-lábat összehangolva létrehozza az előadást, amelyben bonyolult ritmusban simulnak egybe, méternyi gyönyörűséges szalaggá a versek, a mozdulatok, a nézések, a hangok, a tárgyak, Krulik Zoltán zenéje (nem aláfest, nem illusztrál, hanem szintén teremt).  

Már-már lehetetlenül kevés és egyszerű eszközt használ az előadás. A hiányból építkezik, innen tudja megteremteni és fölmutatni a teljességet. Fekete, fehér, piros festék. Néhány méter széles gumi, sok méter keskeny gumi („bugyigumi”), hosszú, keskeny téglalap alakú, tűzpiros textil (résekkel). Apró, gyerekeknek való bútorok és teáskészlet. És a fehér madarak, lánytenyér-szárnyakkal. Pingponglabda-babák. Nagyjából ennyi. És a többfunkciós kis „létrák”: létrának látszó, de a maguk realitásában a létra alaptermészetének ellentmondó tárgyak, játékszerek. Ebből – és a „lányokból”, kezekből, lábakból, tüllszoknyákból,  mozdulatokból, gesztusokból, tekintetekből, fényekből, árnyakból, hullámzásból meg szóból, ritmusból, zenéből, megformázott levegőből – épül föl az a sokrétű és kristálytiszta, Bartal Kiss Rita-féle vizualitás, amely az élet apró-cseprő tényeit „megemelve”, valami furcsa áttűnés, varázslat révén tényleg képes a mindenség, az elveszett egész képzetét fölkelteni.  A tűzpiros textil folytonos átalakulásban van: ha kell, nyíló tűzrózsa; ha kell, fölkelti a hagyományos bábparaván képzetét; ha, kell, kendő a letye-petye-lepetye asszonyok fején. De mindig úgy, hogy nem illusztrálja a verset, talán még csak nem is értelmezi, hanem megteremti, világának, a világnak részévé teszi.

Végül pedig – a Mágia (I.), az Álom? Halál? (II.), a Lányok, lepkék, fellegek (III.), a Száll a madár csodaívben (IV.) után -, Ha kérdik, ki vagy címmel az V. tételben  megrajzolják a világ szabásmintáját. Most van szükség a kis ezüstszín kampókra, amelyek közé kifeszíthető – nagy koncentrációval, nem elvétve a lépést - az a csillagtérkép, világ/háló, szabásminta, amely egyrészt megtart minket (szövőszéken készült rongyszőnyeg), másrészt mi tartjuk meg őt.

Csehy Zoltán „szövegpókhálóról” – és a pókháló elmozdításairól, akár szakadásairól - beszél, amikor a harmónia költőjeként számontartott Weöres pályáján a disszonanciát és avantgárd vonásokat vizsgálja (Lapok egy égő partitúrából). Sző, fon, nem takács. A pókselyem állítólag a természetben fellelhető legmasszívabb, rendkívüli módon rugalmas anyag. Pont olyan, mint a szó, a nyelv, a játék, ha jó kezekbe kerül.

 

A Bennem a létra nemcsak a nézőknek beavatási szertartás, hanem a szereplőknek is: a felnőttséghez vezető átmenet rítusa – egyfelől az életkoruk, másfelől az egyetemi tanulmányaik szerint. És titkos vallomás a mesterségről, az eltűnő-újjászülető színházról,  az álom és a kézzelfogható valóság, Athén és az Athén melletti erdő örökös feszültségéről és egymásra utaltságáról.  Az 5 lány bizonyos értelemben a szemünk előtt válik felelős, tudatos felnőtté ebben az előadásban, miközben a közönség felfedezheti magában a rejtőzködő, rejtegetett gyereket: „az élet szép, csak bánni kell vele / s ha félrebillen kedvem kereke, / helyrezökkenti a varázsige: fű, fa füst.” Csönd, béke, csönd. Taps.

 
Bennem a létra – lányjáték öt tételben Weöres Sándor verseire, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

Dramaturg:  Kocsis Rozi (Blattner Géza-díjas)
Zeneszerző: 
Krulik Zoltán
A rendező munkatársa: Oltean Márk
Rendező: Bartal Kiss Rita (Blattner Géza-díjas)

Játsszák:
Bíró EszterStekbauer-Hanzi RékaNagy TimeaTőrös SzilviaVén Evelin

Fotók: Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem